Danbi: Long time no see ~

Elég sok minden történt rég nem látott barátom és csapata látogatása óta.  Sok mindent kellett rövid idő alatt lerendeznem magamban és titkon reménykednem, hogy nem követtem el életem baklövését. Persze ebben csak akkor lehettem teljesen biztos, mikor a vizsgálat eredményeit a kezemben tartottam.  Viszont ezek után se dőlhettem hátra, mert kivételesen Mei alakított be és lehet abban a pillanatban mikor közbeléptem és beleszóltam az életében utált, de később úgy is köszönetet fog mondani azért, hogy nem hagytam, hogy megtegye azt, amit én már elkövettem és ami miatt most őrlődök és reménykedem. 

- Mit szólnátok, ha elutaznánk valahova?- ültem le a reggeliző társasághoz.

- Én benne vagyok. – lelkesedett egyből Tokiya.

- Hova szeretnél menni? – kapcsolódott be Mei is.

- Arra gondoltam, hogy elmehetnénk először meglátogatni a szüleid Kanadába. Tudom, hogy már régóta szeretnél menni, csak még nem volt időd és a nagyszüleimhez is jó enne beugrani. Plusz kéne egy közös kiruccanás a csajokkal is.

- Nekem tetszik.  Kaja után kezdhetünk is pakolni. - lelkesedett be barátnőm. Mivel nekem nem volt étvágyam, így inkább otthagytam őket és visszaballagtam szobába és levetődtem az ágyra. Az éjjeli szekrényen pihenő telefonomért nyúltam és mereven bámultam a képernyőt. Teljesen belefeledkeztem és azt se vettem észre, hogy időközben valaki bejött a szobába. Csak akkor jöttem rá, hogy nem egyedül vagyok a szobában mikor besüppedt mellettem az ágy és egy hang visszahozott a jelenbe:

- Mi a baj?

- Semmi.

- Látom rajtad, hogy van valami. Mit nézegettél ennyire?- vette ki  Mei kezemből a telefon, ami időközben már elsötétült. Egy gomb nyomásával életre keltve a készüléket jött rá mi is a gond pontosan. - Ne aggódj. Tudod, hogy bármi is lesz az eredmény én melletted állok.

- Tudom, de nem akarom elveszíteni. - folyt végig egy könnycsepp az arcomon.

- Nem fogod. – ölelt magához.

Az érzelmes reggel után egy békés, pakolással teli délután jött. Este foglaltunk a másnapi gépre jegyet.

with guys ♥

A  nyár elég gyorsan eltelt. Egy hetet töltöttünk Mei szüleinél Kanadában, majd a lányokkal és közös barátainkkal egy két hetes kis pihenőt tartottunk a Bahamákon, ahol elmondtam, hogy a kockáim azért tűntek el, mert egy kis csöppség növekszik a pocakomban.  A nyár további részét D-vel és Mei-el a nagyszüleimnél töltöttük.  Nem volt kedvem Koreában lenni. Erőt kellett gyűjtenem és felkészülnöm az elkövetkezendő nehéz időszakra, így inkább elmenekültem. Nem mellesleg az üzlet se ment olyan jól, így mivel gazdasági karon végzem tanulmányaim,  hozzáértő révén tudtam besegítettem a családi

Mei, Yemin , B :3

vállalkozásba  és újra fellendíteni, hogy ne tűnjön el örökre a csőd szélén állott üzlet.  Hála ennek a másfél hónapnak, augusztus végére sok tapasztalattal tértem vissza Koreába.  A fiúkkal nem sokat beszélgettünk a kint töltött idő alatt, hiszen elfoglaltak voltak és a túl nagy időeltolódás miatt nem igazán tudtunk olyan időpontot találni, ami mindenkinek megfelelt. Chanyeollal persze ennek ellenére szinte minden nap beszélgettünk, vagyis a kakaotalkot használva írtunk unalmasabbnál unalmasabb üzeneteket egymásnak, de a gyerektéma, és, hogy mi is volt a valódi oka annak, hogy elmentünk nem került szóba egyszer sem.

-  Ideje lenne elmondani neki.- hozta fel Mei a témát, ami tabunak számított, amíg Amerikában voltunk.

- Könyörgöm ne kezd ezzel, még haza se értünk.  – csuktam be magunk mögött a bejárati ajtót.

- B nem értelek, meddig akarod még titkolni? Amíg meg nem szülöd? Mert így jó úton haladsz afelé, hogy újra elveszítsd.

- Ajaj… Sziasztok lányok.  – köszönt Tokiya  egy–egy cuppanóssal mindkettőnknek , majd megragadott egy-egy bőröndöt és bevitte a nappaliba. Csendben követtük őt. Annyira nyitottuk ki a szánkat, hogy köszöntünk Bostonboynak és üdvözöltük két kis szerelmem, majd csendben elvonultunk kipakolni.  A megérkezésünk estéjén senkire nem voltam kíváncsi, így bezárkózva töltöttem az éjjelt. Reggel első dolgom volt, hogy írjak drága Saur páromnak.

„Szia édes. Remélem ma van egy-két szabad pillanata a csapatnak valami fontosat kell mondanom…

Írtam meg  sokadjára az sms-t mire végre sikerült rávennem magam és elküldtem.  Erőt gyűjtöttem és a fürdőbe mentem. Nyúzott arcom láttán elszörnyedtem. Egyből a kád felé fordultam, megnyitottam a csapot és levetkőztem miközben a víz lassan teli töltötte a kádat. Óvatosan léptem bele, majd merültem el a most habokkal teli forróságban.

-B- üvöltötte valaki kintről. Nem válaszoltam neki. - Ugye nem aludtál el a kádban?- rontott be Tokiya.

- Nem, de megtalállak ütni, ha nem mész ki most azonnal. – vágtam hozzá az egyik szivacsot.  Mivel drága lakótársam megzavart, és már nem tudtam úgy élvezni a fürdőt, mint előtte, kimásztam. Órákba telt még  rendes, elfogadható állapotba sikerült magam tenni. Lementem reggelizni. Reménykedtem, hogy valaki lesz lent, de csak az üres konyha látványa fogadott. A kaja után végig izgultam az egész délelőttöt. Idegesen tördeltem az ujjaim, mikor telefonom jelzett itt az idő és mennem kell. Elköszöntem két kis kutyuskámtól és egy sóhaj kíséretében hagytam el a házat. Nem szóltam senki. Nem kértem senkit, hogy jöjjön bátorítani. Egyedül akartam közölni mindenkivel. De megijedtem. Már az épület előtt álltam és készültem bemenni, mikor úrrá lett rajtam a félelem.

- Úristen. Mit fognak hozzá szólni? Mi van ha…Nem az nem lehet.- beszéltem magamban. – Teljesen bekattantnak tűnök.- nevettem fel. – Elfelejtkeztem róla, hogy emberek között vagyok és emiatt a furcsa pillantások nem is maradtak el.   – Most vagy soha. – indultam neki újra, de nem jutottam sokáig.  Már az épületben voltam és a fiúk terme felé tartottam, mikor újra elfogott a pánik.

- Nem, nem, nem. B, akkor is el kell mondanod nekik. Vagy legalábbis Chanyeolnak. – győzködtem magam a fal mellett guggolva.  – Menni fog .-  szorítottam ökölbe kezem és újra nekivágtam.  Végre sikerült eljutnom a teremhez, megálltam egy picit, majd kezem a kilincsre tettem.

- Be is nyitsz vagy csak álldogálsz itt? – kérdezte a menedzser, aminek hála a szívem megállt egy pillanatra, de ahogy újra verni kezdett lenyomtam a fémet és beléptem a terembe…

- Sziasztok. - köszöntem félve nekik a padlót bámulva, majd mosolyt erőltetve arcomra, próbáltam szikrázó boldogságot színlelni, de féltem.

- Szia B. Rég láttunk. – üdvözölt a csapat leadere.

- Hát nem most volt az biztos. Hogy vagytok? – tettem fel a kérdést, de igazából sejtettem a választ, mégis kellett valami.  Valami , ami eltereli a figyelmem az okról, ami idehozott.  A válaszok mindenkitől rövidek, tömörek és a várt tartalmat visszaadóak voltak.

- És te? Hogy érezted magad a nyáron?

- Nagyon jó volt.  Örülök, hogy újra közel kerültünk a lányokkal.

- És a nagyszüleidnél?

- Örültem, hogy több időt tölthettem velünk, mint 1-2 nap.  Nagyon boldog voltam és büszke, hogy az éppen csődbe menő céget sikerült megmentenünk.  – meséltem a családi bizniszről .

- És a csapat? Idén nem volt edzőtábor? – kérdezte Chanyeol érdeklődve.

- A csapat nagyon jól meg van. Sok fényképet, videót kaptam a lányoktól. Nagyon sokat fejlődtek. Sok lehetőséget látnak bennünk, idén az első háromba mondják őket megint.

- Őket? Ezt, hogy érted?

- Hát én idén nem igazán fogok tudni játszani. – vettem le a melegítő felsőt, ami eddig elrejtette kerekded pocakom.

- Omoo.- mondták egy emberként.

- Gratulálunk.- vette át a szót Suho és gratulált a csapat nevében.

Chanyeol teljesen fehéren állt. Csoda, hogy nem esett össze. Mikor sikerült összeszednie magát, a hirtelen sokkból odajött hozzám és lágyan ajkaimra csókolt, aminek következtében félelmem egy pillanat alatt elillant.

- Miért nem mondtad el előbb? – kérdezte fülemhez hajolva.

- Féltem, hogy mit fogsz szólni hozzá.

- A világ legboldogabb embere vagyok. – mosolygott szívből , és megsimogatta a hasam.