Danbi: Rough Road~

kis drágaságommal ♥

- Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészben. – csúsztam közelebb Tokiyához. Igen aznap este nem mertem egyedül hagyni, így vele aludtam. Féltem, hogy ha nem vagyok mellette egy szó nélkül kilép az életemből, mondván így nem okoz több gondot.

- Ne sajnáld, B. Én is hibás vagyok. Ha nem cselekszem meggondolatlanul , akkor nem okoztam volna gondot.

- De…- kezdtem volna, de ujjaival csendre intette ajkaim.

- Boldog vagyok melletted. Neked köszönhetem, hogy igazán élek. – nyújtottam felém karjait, arra várva, hogy ölelésébe bújjak. – Ha te nem lennél most nem tudom mi lenne velem. – suttogta fülembe.  Szavai melegséggel töltötték el szívemet. – Örülök, hogy aznap te szerveztél bulit  munkahelyemen. – csókolt homlokomra.

- Bocsánat, hogy megszakítom a gerlepárt, de valaki a mamit szeretné. – jött be Mei Babyboy-al a kezében.

- Már nem szoptatok.

- Nem érdekel, akkor is etesd meg, a te gyereked. – sétált oda az ágyhoz. Lassan felültem és kezembe vettem kisfiam. – Egyébként mióta?

- Úgy két hónapja.

Mei bólintott egyet jelezve, hogy részéről ennyi volt a beszélgetés, majd magunkra hagyott. Percekig feküdtünk az ágyon csendben, majd egy kis idő múlva telefonom zörrentett ki minket a nyugalom.

- Igen? – vettem fel.

- Délután 4-kor. – mondta D és azzal a lendülettel le is tette.

- Hova kell menned? – kérdezte Tokiya, amint eldobtam a telefont az ágy végébe.

- Dolgoznom kell.

- Nagyon titokzatos vagy.

- Muszáj. De nyugi már nemsokára megtudjátok mire készülünk D-vel. – adtam egy puszit az arcára, majd Babyboyt felkapva faképnél hagytam japán barátunkat. – És ne emészd magad a történtek miatt. Mindig találnak valamit, amin csámcsoghatnak. – mondtam neki még az ajtóból, majd ténylegesen eltűntem. Lent összefutottam Mei-el és Taehwannal. Éppen őket kerestem, így nagyon örültem nekik, hogy így egymásba botlottunk. Nagyjából vázoltam nekik a helyzetet a mai nappal kapcsolatban, majd kezükbe nyomtam a gyereket és már el is tűntem. Még csak levegőt venni se volt idejük, nem hogy kérdezni vagy kiakadni, hogy megint kiadom a  gyereket bérbe, olyan gyorsan sikerült eltűnnöm.

Már a kocsiban ültem mikor eszembe jutott, hogy elfelejtettem szólni másik utasomnak. Egy piros lámpánál megkerestem a telefonom és tárcáztam Jongsukot. Szerencsére egyből felvette így nem kellett idegeskednem.

- Azt hittem már elfelejtettél.

- Téged…soha. – szinte láttam magam előtt, hogy drága színész barátom milyen képet vág, így javítottam magamat. – Igazából a mai napról is elfelejtkeztem, nemhogy rólad. – vallottam be őszintén. Ezután bontottuk a vonalat, mert sietnem kellett és nem tudtam két helyre figyelni. Valamint Jongsuk is a lelkemre kötötte, hogy épségben kell megérkeznem mind hozzá, mint a tengerpartra.

- Köszönöm, hogy segítesz nekünk. – mondta miután beült. Nem fordultam felé, nem üdvözöltem csak a gázra tapostam és már repesztettem is az autópálya felé. Sietnünk kellett, hiszen nem rövid út állt előttünk és a 4 óra vészesen közeledett.

- Érted bármit. -  válaszolt csak percekkel később. Ha most ezt valaki hallotta volna, már tuti elkezdenénk írni az olyan cikkeket, amikben összeboronálnak bennünket, de szerencsénkre ez nem történhet meg, mert csak ketten vagyunk. Vagy mégse?!

- Azt hittük már sose értek ide. – üdvözölt minket D, ahogy meglátott feléjük sétálni.

- Anya, még csak 3 óra. – akadtam hiszen totál időben voltunk és hamarabb is itt lettünk volna,ha útközben nem tévedünk el, valamint nem rossz parkolóba állok be elsőnek.

- Szia szépségem. –hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül.

- Georgie?! – fordultam meg és nyakába ugrottam a fényképésznek. – Hogy kerülsz ide? – azt hittem az amerikai fotósorozat után már nem is látom.

- D felhívott, hogy vészhelyzet van és jönnöm kell.

- Várj, ti ismeritek egymást?! – lepődtem meg.

- Szerinted ki csinálta a képeimet? – kérdezte úgy, mintha egy tök egyértelmű dologra volnék kíváncsi. Pedig számomra teljesen fekete folt volt ez idáig, hogy ők ketten már évek óta ismerik egymást.

- A sminkesek, a fodrászok csak 4 órakor érkeznek meg.

- És mi mit csinálunk addig?

- Jaj ne legyél már amatőr. – szállt be Jongsuk is a beszélgetésbe most már.

- Ha nem tudnád, teljesen amatőr vagyok. Eltekintve egy-két alkalomtól.  – mentem utánuk duzzogva. Csak akkor világosodtam meg mit is csinálunk, addig még meg nem érkeznek a maszkírozók, mikor egy fehér sátorhoz értünk.  Mind a  hárman bementünk. Egyedül Georgie szakadt le tőlünk, hogy ő a helyszíneket rendezze le az embereivel. Még ők körbejárták a partot, addig mi szétválogattuk a ruhákat.

- Ezt mindenképp bele kell tennünk. – vettem fel egy kötött nyári kardigánt.

- És mivel veszed fel?- kérdezte Jongsuk.

- Majd meglátod, te válogasd a te ruháidat. – durcáztam be megint.

A fotózásról nem szeretnék sokat írni. Összefoglalva a dolgokat minden simán ment. Mutatom is a képeket.

 

Egy kis ízelítő

a kedvenc képem .-.

egy kis bónusz. :D 

- Ti nem maradtok? – kérdezte D, ahogy elindultunk Jongsukkal az autó felé.

- Nem, holnap sajnos dolgoznom kell. – válaszolt a színész.

- Én meg fuvarost játszok. – lengettem meg a slusszkulcsot. – Meg Babyboy is vár. És Chanyeol…-

- A végén még kiderül, hogy igazak a pletykák. – ugratott Jongsuk.

- Most nevetnünk kellene?! – nem válaszolt senki így folytattam, miért nem volt kedvem most drága szerelmemhez. – Kiakadt azon, hogy nem ő hanem Taehwan és Mei vigyázott JiSangra. Eddig az volt a baj, ha neki kellett, mert ő dolgozik. Nem tudom még a gyerekre is vigyázni. most meg kiakad, mert más vigyáz rá. komolyan, nem értem a pasikat.

- Drágaságom én is pasi vagyok.

- tudom, téged se értelek. – zártam le ennyivel a beszélgetést. Intettem anyának és elindultam a kocsi felé. Már így is késő volt. szótlanul ültünk be a kocsiba és útközben is csak a rádió halk hangja színesítette az amúgy komor hangulatot a kocsiban.

- Most rám haragszol?

- Nem.

- Akkor?

- Semmi, csak nem szeretek sötétben vezetni. Muszáj koncentrálnom. – fordultam felé és rámosolyogtam, hogy ne vegye rossz néven, amiért egész úton nem szólok hozzá. Mosoly láttam az ő ajkai is felfelé görbültek és láttam, hogy az a pici aggodalom is eltűnik a szeméből, ami az indulás óta ott tanyázik.

Chanyeol pov.

- Mondd, hogy már itthon van. - rontottam be a házba, de csak Meit és a vele nevetgélő Taehwant találtam.

- Percek kérdése és itthon van.

- Jó.- ültem le közéjük. – Jisang?

- Fent alszik. – rögtön pattantam és felrohantam az emeletre, hogy legalább egy puszit adjak a picinek.  a pusziból végül az lett, hogy leültem a kiságy mellé és néztem ahogy alszik. Még sose láttam őt ilyen békésen. Melegséggel töltött el, ahogy álmában az éppen őt simogató kezem felé nyúlt és ujjait körbefonta mutató ujjam körül. Az idilli apa-fia pillanatot Mei ordítása szakította félbe, amire a JiSang csak egy aprót rezdült csak.

- Azonnal gyere le. – üvöltötte nekem.

a kép illusztráció .-. 

- Halkabban. – mondtam már a lépcsőn és siettem ahogy csak tudtam. - Mi az? – kérdeztem meg, amint melléjük értem.

- Az nem B kocsija?

- Hol? – kérdeztem, majd követtem Mei ujját és a tv-ben egy fehér összetört autót pillantottam meg. – Szerintem nem. – vagyis reménykedtem benne, hogy nem az övé.

- Nézd meg a rendszámot. –

Már nem kellett a rendszámot néztem. A bemondó elkezdte mondani a neki szánt szöveget.

Alig bírtam végighallgatni.

- Nyugi Chanyeol. – fogta meg a kezem Mei.

- A barátnőm egy másik pasival volt az éjszaka közepén és…

- B dolgozni volt. Nem akartam elmondani, mert B megkért rá, hogy tartsuk titokban, de ez vészhelyzet.  Egy fotózáson voltak. D áthelyezi a ruhaüzletük központját ide, hogy ne kelljen mindig ingáznia és ehhez készítik a képeket.

- És Jongsuk mit csinált velük?

- Valakinek a férfiruhákat is reklámozni kell okoskám.

- De miért nem mi?

- Ez az ő döntésük, de most ne ezen akadj fent. Inkább imádkozz, hogy nem ültek abban az autóban…- hagyott magamra Taehwannal és felment az időközben felébredtem Jisanghoz.

- Chanyeol. –szólított meg a fiú.

- Nem érdekelsz. – hagytam magára és B szobájába mentem. Nem voltam rá kíváncsi. Igazából nagyon zavart, hogy B körül legyeskedik annak ellenére, hogy a testvére. De nem tehette róla, ahogy Tokiyára is féltékeny vagyok, amiért a barátnőmmel egy házban lakik úgy ő rá is. Gondolataimból telefonom csörgése repített vissza a valósághoz.

- Jól vagy? – kérdezte Suho aggódva.

- Nem…- törtem össze teljesen.