Danbi: Found.

- Baszd ki. – kiáltottam fel, miután megállt az autó.

- Mi a baj? – kérdezte a mellettem ülő full kómás fejjel. A szentem bealudt az úton. Nagyon édes volt, ahogy összeszorított szemekkel nézett rám és azt se tudta hol van.

- Kifogyott a benzin. – közöltem a tényt.

- Hogy mi?!

- Elfelejtettem tankolni idefele. - vallottam be. Annyira siettem, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy alig van már benzin a kocsiban. Még az is csoda, hogy el tudtunk indulni.

- Hívd fel Andyt, biztos utánunk jön. - elkezdtem keresni a táskám, de nem volt nálam. - Azt ne mondd, hogy nincs itt.

- Az egész táskámat otthagytam. – még jó, hogy most nem ez volt neki a fontos, mert így jogosítvány sincs nálam.

- Itt az enyém. - nyújtotta felém a telefonját, de amint megnyomtam a feloldó gombot a telefon  fekete képernyőjével néztem farkasszemet. Megpróbáltam még párszor, hátha csak nem volt kedve reagálni, de a készülék totál megadta magát.  – Lemerült. – dőltem hátra az ülésen és visszadobtam Jongsuk ölébe a mobilt.

- Most mit csináljunk?- kérdezte szinte pánikolva.

- Nyugi. Kiszállunk és keresünk valami benzinkutat.

- B egy darab benzinkút mellett se jöttünk el.

- Akkor keresünk egy motelt.

- Mert az pont lesz. - forgatta meg a szemeit.

- Akkor visszasétálunk D-hez és szépen elkérjük a kocsiját. – már kezdtem mérges lenni a negatív hozzáállásától.

- Vagy 40 kilométert tettünk meg eddig. Sose érünk vissza.

- Akkor baszd ki maradj itt és várd a csodát. – szálltam ki a kocsiból és bevágtam az ajtót.

- Várj B. – kiáltott utánam. Nem álltam meg csak sétáltam tovább. Haragudtam rá; mintha én tehetnék az egészről. Jó végülis az én kocsim és nem tankoltam meg, de akkor is. Lehetne kicsit együttműködőbb. – B állj már meg. - hallottam egész közelről már a hangját.

- Nem. – kiabáltam hátra és még jobban gyorsítani kezdtem.  Éreztem, hogy már csak pár centi választ el tőle, így futni kezdtem. Mérges voltam; nem volt kedvem most vele társalogni, így teljes tempóra kapcsoltam. – B, légy szíves. – kiáltott utánam már kifulladva. De nem érdekelt, akkor se álltam meg, viszont a szandálom már elfáradt és felmondta a szolgálatot. – Te bolond lány. Tönkre akarod tenni magad? – támaszkodott térdére mikor odaért hozzám. – Mutasd magad.

- Nincs semmi bajom. – álltam fel, levettem lábamról a szétszakadt lábbelit és mezítláb indultam neki. Jongsuk egy szó nélkül lépett mellém, majd vállamra tette a kezét ezzel megállítva engem. Ránéztem és vártam, hogy mondjon valamit, de szavak helyett csak leguggolt elém. 

- Tudok sétálni. – makacskodtam tovább.

- A barátod kicsinál, ha nem egyben viszlek vissza. Szóval gyere.

- Nem. – fontam össze mellkasom előtt a kezem és álltam tovább egy helyben. Még véletlenül se mozdultam volna meg.

- Te akartad. – pattant fel, majd térdeim alá nyúlt és felkapott kezébe.

- Azonnal tegyél le. Hallod Jongsuk?! Azt mondtam tegyél le. – kezdtem el kapálózni és ütlegelni a vállát, de nem használt semmit.

* Eközben a B-lakkban*

-  Chanyeol nyugodj már meg! Attól, hogy fel-alá járkálsz, és fél pillanatonként káromkodsz egyet, nem lesz meg hamarabb B.

- Te ezt nem értheted……..- túrt hajába a colos. Látszott rajta, hogy sík ideg, de képtelen volt addig megnyugodni még nem tudta biztosan, hogy barátnője él és virul.

- Ha megint telefonálsz…- de késő volt már. A fekete hajú már füléhez tartva a készüléket hallgatta, ahogy kicsöng.

- Mei…- kezdett volna bele, de a vonal túlsó feléről megakadályozták, hogy bármit is mondhasson.

- PARK CHANYEOL!- üvöltötte le Mei.- Ha még egyszer felhívsz, komolyan mondom kikapcsolom a  telefonomat.  Attól nem leszünk előrébb, hogy 5 másodpercenként hívogatsz. – vett vissza a hangerőből a lány, hogy ne ijessze meg nagyon az aggódó idolt.

- Én mondtam… - emelte fel a kezét Tokiya jelezve ő szólt előre, hogy semmi jó nem lesz ebből; majd eltűnt a konyhába.

- CHANYEOL. – üvöltötte Tokiya a nappaliból.

- Mit akarsz? – trappolt le az emeletről idegesen a rapper.

- Nézd. – mutatott a tv-re, amiben éppen a reggeli hírek mentek.

- „ A fehér Porsche tulajdonosa,. – hangosította fel Tokiya a tévét. – Moon Danbi. Eddig semmi információnk nincs a kisasszony holléte felől. „

- Nyugi Chanyeol, nincs semmi baja. – próbálta nyugtatni a mellette ülőt a japán fiú, de nem ment sokra. Legbelül ő is ugyanolyan összetört ez a hír hallatán, mint a mellette ülő, de próbált erősnek látszani.

- Honnan tudod?- kérdezte a sírás szélén állva a cölös.

- Ismerem. – kapcsolt át közben egy másik adóra a fekete hajú, ahol szintén a reggeli hírek mentek, főhírben a tegnapi balesettel. Mielőtt újra válthatott volna egy halk hang megszólalt mellőle:

- Inkább kapcsold ki.- állt fel a rapper és elindult az emeletre, hogy kisfiával foglalkozzon.

B Pov:

- Pihenjünk egy kicsit. – mondtam Jongsuknak. Láttam rajta, hogy mennyire fáradt és tiszta víz volt már attól, hogy több órája sétál a hátán velem.  – Jongsuk- szóltam rá erélyesebben miután nem akart megállni. – YAA- üvöltöttem rá, mert az istenért nem akart megállni ez az idióta.

- Haladnunk kell. – törölte le az izzadságot homlokáról.

- Nem kell.

- DE! Reggelre Szöulban kell lennem. Dolgoznom kell.

-  A munka várhat. Ne akard tönkretenni magad. Órák óta gyalogolsz…és  még engem is cipelsz. Kérlek…pihenjünk egy kicsit. – fordítottam magam felé az arcát, majd lágyan végigsimítottam rajta miközben szemeim aggódva fürkészték tekintetét.

- Rendben. –adta meg magát és letett engem is.

Az út szélén foglaltunk helyett. Úgy gondoltunk így több esély van arra, hogy még a hajnali órákban megtalálnak minket, vagyis nagyon reménykedtünk benne, hogy nem kell sokáig várnunk a segítségre.

- Sajnálom. – suttogtam az éjszakába, majd nekidőltem a mögöttem lévő oszlopnak, miközben a színész fejét ölembe hajtottam. Lassan simítottam ki szemébe hulló tincseit, majd egy apró csókot hintettem arcára. – Pihenj. – suttogtam füléhez közel, majd hátrébb húzódtam és csendben vártam, amíg elalszik.

Hangos dudálásra ébredtem, majd ismerős hang csendült fel nem is olyan távolról.

- Ott vannak. – képtelen voltam archoz párosítani a hangot, de tudtam, hogy rólunk beszél. – B. – egyre hangosabb volt. – B, jól vagy? – lassan kinyitottam szemeimet.

- Jól.

- Biztos? – kérdezett vissza aggódva testvérem.

- Biztos. - körülnéztem. – Viszont Jongsuk eltűnt. – mondtam ezt olyan nyugodtan, mintha azt közöltem volna , hogy vettem egy új ruhát. 

- Mi van?!- ért oda most már Mei is.

- Jongsuk eltűnt. – továbbra se fogtam fel, mit mondok.

- B, biztos minden rendben?! – hajoltak közelebb hozzám.

- Úristen. Jongsuk eltűnt. – pattantam fel gyorsan és kétségbeesve keresni kezdtem szemeimmel ex barátomat. Percekig kerestük a környéken. Aggódtam, de egyben mérges is voltam rá. Miért nem ébresztett fel? Már a sírás határán álltam. Feladva a keresést, leültem az aszfaltra és vártam a csodát.

- Ti min nevettek? – hallottam a hátam mögül a kuncogásokat. Idegesített, hogy egy ilyen komoly dolgot is félvállról vesznek és ahelyett, hogy segítenének, inkább kinevetnek.

- Fordulj meg. – mondta Taehwan. Nem hallgattam rá. továbbra is ott ültem mozdulatlanul, kétségbeesve.

-B.- szólított meg, most barátnőm.

- Mi van?!- fordultam meg idegesen, de ez egy szempillantást alatt eltűnt, ahogy megpillantottam a harmadik személyt mellettük. – Jongsuk.- szinte a nyakába ugrottam, annyira örültem, hogy előkerült.

- Na gyere drámakirálynő, ideje hazamennünk. – indultunk meg a kocsi felé.

- Mei, hol a kocsid? –kérdeztem, ahogy beszálltunk az ismeretlen járgányba.

- Majd elmesélem. – indította be a motort és azonnal a gázra taposta hazafelé vette az irányt.

Hála barátnőmnek hamar visszaértünk a városba. Elsőnek elvittük Jongsukot a kiadójához, majd miután lejelentkezett és elköszöntünk tőlünk, hazaindultunk mi is. Útközben nem esett egy szó se közöttünk. Annyira fáradt voltam, hogy képtelen voltam egy szót is kinyögni.

- Gyere, hazaértünk. - éreztem meg vállamon Taehwan kezét. Kiszálltam az autóból és egyből a házba mentem.  Meglepődve fogadtam, ami otthon várt. Testvérem és legjobb barátnőm nem készített fel erre, pedig elkélt volna.

- Nyugi édes, nincs semmi bajom. – bújtam bele ölelésébe Chanyeolnak, miközben egyik kezemmel hajába túrva simogattam fejét nyugtatásképp.

- Annyira aggódtam érted. – suttogta.

- Miért? – kérdeztem hitetlenkedve. Nem értettem a helyzetet…

- A kocsid…- kezdett bele párom, de félbeszakítottam.

- Úristen mi történt white-al?! – szakítottam ki magam öleléséből és szinte hisztérikus rohamot kapva könyörögtem, hogy magyarázzák el mi történt szemem fényével. 

drágaságom♥