Mei- Welcome Home

Megérkeztem...

„Nem jöhetsz a magán géppel, túl feltűnő lenne. Foglaltam neked egy délutáni jártra. Próbáld meg nem lekésni. Nagyon hiányzol.” – olvastam sokadjára, immáron a gépen ülve.

-Elnézést, de a gépen nem lehet telefonálni. – zavart fel egy légiutas-kísérő.

-Sajnálom, elteszem. – készülékem kikapcsolt állapotban csúsztattam zsebembe. Úgy jöttem el Koreából, hogy senki nem tudja hova tartok. B és Ji Sang sétálni voltak, mikor elindultam. Az autómat a reptér melletti parkolóban hagytam.

Mikor a gép felszállt, fülembe dugtam fülhallgatóm és próbáltam ellazulni. Ami sikerült is, olyan szinten, hogy el aludtam. Mikor kisebb légörvénybe keveredve a gép felrázott, már sötét volt és halványan láttam Kína fényeit. A reptéren a szemfülesebb rajongók megtaláltak,és mosolyogva jöttek aláírást kérni.

-Elnézést! Wu kisasszony, mi a látogatásának a célja? – került az orrom alá egy diktafon.

-Nem adok interjút itt sem, ahogy Koreában sem szokásom. – közöltem a rám nagy szemekkel figyelő riport. Egy a légitársaságnál dolgozó fiú lépett mellém és a kezembe nyomott egy papírfecnit. Azzal az üzenettel, hogy erre a címre menjek, a bátyám kérésére.

Felszálltam a buszra, a csupán 35 kg-s bőröndömmel és újra a zenének adtam át magam. Majd ismerős arcot pillantottam meg a buszban lévő TV képernyőjén.

-Lay... – suttogtam, de nem hallottam mit mondott.

-....éppen szünetet tartunk. – csak ennyit hallottam, így kikapcsoltam a zenét és megvártam amíg újra az Ő riportját mutatják. Megannyi fitnesz terem és színházi előadás reklámja után az Ő része jött. Egy műsor reklámja volt, amibe szerepelt, de, mint vendég. – Mei és Én most szünetet tartunk. – mire ez az egy mondat eljutott a tudatomig már mindenki tudta, hogy ki vagyok. Hallottam a fényképezőgépek kattanó hangját. A busz megállt, Én pedig lerohantam róla. Bőröndöm a sárba dobtam, a rohanás közben elestem. A hirtelen jött dühtől nem tudtam sírni, pedig égették a szemem, a ki akarni vágyó könnycseppek. Hangos dudaszó ijesztett meg.

-Mei!

-Kri....- szipogtam. Nem tudtam kimondani a nevét, csak az éppen kiszálló fiú karjaiba rohantam – Olyan régóta nem láttalak. Annyira hiányoztál, annyi mindent kell elmesélnem. – szorosan öleltem, olyan volt, mintha csak álmodtam volna.

-Hallottad? – kérdezte halkan – Hogy Lay....

-Láttam...- kitöröltem a szememből a könnyet – De hogy tehette ezt? – felhúzta vállait, majd intett, hogy szálljak be. Ekkor vettem észre, hogy egy lapos, fekete sport kocsival jött, amibe éppen hogy befért a bőröndöm. 

Létra mobil xD

Hazafelé nem beszélgettünk, elmélyedve bámultam a sötétet. A házhoz érve kivettem a cuccaim és a szobám felé vettem az irányt. Évek óta nem jártam itthon. A Yeminnel megosztott szobám még mindig ugyan úgy nézett ki, ahogy itt hagytam. Poszterek a falon, az ágyak, a szekrényem, tele matricákkal. A gyerekkori fotóim, díjjak. Mély levegőt vettem, aztán lassan kifújtam, hogy lenyugtassam dobogó szívem. A telefonom vissza kapcsoltam, de kár volt. 50 nem fogadott hívás, hang üzenet, sms, email, minden, amivel B üzenetet tudott hagyni. meghallgattam őket, a kedvencem az volt, mikor mondta, hogy a picinek szüksége van a szitterére, látja a szemében. Tisztában voltam vele, hogy Danbi nagyon éretlen egy gyerekhez, bár eddig jó anyának bizonyul. Ha kis legény tüsszent egyet, már teper a dokihoz.

-Minden oké? – kopogott be Kris. Bólintottam, leültem az ágyamra. Odasétált mellém, majd Ő is helyet foglalt. – Sajnálom Mei. Nagyon magadra hagytalak.

-Hát eléggé. A nyarat még valahogy átvészeltem Los Angelesben, meg a nagyiéknál, de a december húzós volt. Egyedül nem jó karácsonyozni.

-Lay nem volt veled? 

-Nem tudott jönni. Valami karácsonyi műsort vettek fel, plusz lehet, akkor már szüneteltünk. Nem tudom. Persze ott voltak a fiúk, meg mindenki, de a családom...a vér szerinti nem. – hozzá bújtam és könnyek kezdtek csordogálni a szememből. Aztán elmeséltem neki mikor B szült. Majd kibújt a szög a zsákból, ugyanis létra ikrem kikotyogta, hogy barátosném ellátogatott hozzá, és közölte áldott állapotát.

Bvel romantikáztunk LA-ben 

Még fent voltunk egy kicsit és beszélgettünk az együtt nem töltött napokról. Reggel a telefonom zümmögve jelezte a millió üzentet. Elolvasva emailt küldtem B-nek, hogy mikor mit csináljon a kis herceggel, majd egy sms-t, amiben közöltem, hogy jól vagyok, de egy ideig ne keressenek. Majd újabb üzentet jelezett készülékem. Woo Bin küldte, egy kép magáról, egy repülőtéren volt. A kép alatt annyi volt: Megérkeztem! A szemeim majd kigurultak a helyéről. Mivel fortyogott bennem a Lay iránt érzett dühöm, magamra kaptam egy melegítőt, laza copfba fogtam a hajam és Kris kocsijának kulcsát magamhoz véve elindultam a reptér felé. Tudtam, hogy ma egész nap egyedül lettem volna, így kedvenc butikjaim felfedezése helyett Woo Binnal akartam tölteni egy napot. A szemfüles rajongók közé surrantam, és figyeltem mikor érkezik meg. A lányokon átnézve figyelt. Akik mellettem álltak, mind átkozódva mondták ki a nevem. Nem igaz, hogy mindig ezen csámcsognak. 

Az a bizonyos kép :P

-Mégis mit keresel itt? – törtem át magam a lányok beton kemény falán.

-Téged. – mosolyogva válaszolt – Hallottam, hogy mi történt Layel, illetve láttam az  interjút.

-És Te azonnal gépre ültél, hogy meggyógyítsd összetört szívem....- sóhajtottam.

-Igen.

-Nem kérdés volt. – csendben ballagtunk a kocsiig. Mikor haza értünk Woo Bin se szó, se beszéd letámadott. A szolgáló lányok azt sem tudták melyik ajtó felé meneküljenek. A szívem hevesen vert, észre se vettem, de már az asztalon voltam, lábaim között egy mohón csókoló Woo Bin.

-Lay és....Lay és Én...ez csak szünet. – szakítottam meg csókunkat, de Woo Bin nem válaszolt, csak erősen megszorította a combom és még jobban magához húzott.

Nem volt ott senki, aki meg tudna állítani. Hogy mi történt ez után? Az már egy következő bejegyzés lesz. 

Az eddigi kedvenc képem, a kis trónörökösről. :3