Min- Everything is not okay.

A váró terembe érve egy pillanatra meg álltam és körülnéztem. Nem is tudom,talán azt vártam,hogy valaki ki jön elém. Kis naív. Kivételesen forgalmas volt ma a reptér, kétszer is majdnem elsodortak,de megoldottam.
Kissé csalódottan indultam el a kijárat felé. Az utcán magamba szívtam az ismerős Seouli levegőt,szemeimmel taxit keresve.
- Taxit keres,hölgyem ?- hallottam meg a hátam mögül a kellemesen ismerős hangot.
- Na mi az, Baekhyunnak eljárt a szája ? –sétáltam az illető felé,halvány mosollyal az arcomon.
- Talán. –mosolygott,majd magához rántott. – Ne haragudj. Hülye voltam. Nagyon hiányoztál. – puszilt bele a hajamba. Kezeimet a nyaka köré kulcsoltam,és beszívtam az illatát.
- Hát,ebben igazat adok neked. Nekem is hiányoztál. – suttogtam,majd megcsókoltam.

Hunnie hazavitt,de fel már nem jött velem,mert mennie kellett próbálni. Megbeszéltük,hogy amint lesz egy kis ideje,mindent elmesélek neki. Furcsa volt újra itthon lenni. Olyan volt,mintha több hétre mentem volna el,a másik pillanatban pedig úgy éreztem,mintha el sem utaztam volna. Egyszóval nagyon furcsa volt,kavarogtak a fejemben a dolgok.
Kipakoltam a cuccaim,majd gyorsan lezuhanyoztam. Az ágyamon ülve elővettem anya karácsonyi ajándékát és elkezdtem kibontani. A csomagolás alatt még egy,kisebb doboz rejtőzött,tetején a párizsi Vogue legújabb példányával, velem és anyával a címlapon. Nem néztem meg tüzetesebben,csak leraktam magam mellé és folytattam a bontogatást. A dobozban egy ruha volt,tetején egy borítékkal. Óvatosan feltéptem a ragasztást és kivettem belőle a tartalmát: egy meghívó szerűséget. Annyit első látásra ki tudtam venni belőle,hogy a Voguehoz kapcsolódik.  Miután jobban megnéztem,már biztos voltam benne,hogy egy meghívó. Röviden összefoglalva : névre szóló meghívót kaptam az egy hónap múlva kezdődő Vogue Around the World gálájára,ami annyit jelent,hogy a világ összes országa,ahol van Vogue, estélyt szervez ( vörös szőnyeg , paparazzik, mosolygás, jó kapcsolatok stb..) , és ezek szerint én is hivatalos vagyok rá. Nem nagyon tudtam mit reagálni rá. Egy darabig csak ültem és pislogtam a meghívóra. Jellemző anyámra,hogy így intézi a dolgokat. Semmi „ Boldog karácsonyt” üzenet,vagy ilyesmi.
A zsebem rezegni kezdett.
- Szia Henry. –szóltam bele a telefonba vidáman.
- Szia Min. Tudunk most találkozni ?
- Persze. Mikor,hol?
- Oh,tök jó. Akkor egy óra múlva a parkban?
- Én benne vagyok.
- Okés,akkor addig is puszi.
Szórakozottan ledobtam magam mellé a mobilom,a dobozt leraktam a földre,meg sem nézve a ruhát,gyorsan elkészültem,és a következő pillanatban  már a kocsimban ültem. Hirtelen felindulásból elmentem Seohoz,ahol megismerkedtem a japán barátaival,akik egy darabig nála fognak maradni. Hát mit mondjak elég jó fejek,Seiji különösen..khm… lényeg a lényeg: a találkozó előtti egy órát tartalmasan töltöttem.

Henry a sétány melletti egyik padon ült. Arcára mosoly ült ki,mikor meglátott.
- Sziaa! – ölelt magához.
- Szia ! Jól nézel ki. –mértem végig.
-Köszönöm. Gyors leszek,mert mennem kell vissza próbálni. Szóval jövő héten egy hétre bevonulok katonának.- elkerekedtek a szemeim.
- Hogy mit csinálsz? –pislogtam rá.
- Nyugi,nem igazából,csak a Real Man műsorában fogok szerepelni. Szerintem jó buli lesz. Nagyon izgulok. – toporgott előttem,vigyorogva.
- És mit is akartál tulajdonképpen mondani?
- Hát hogy szerinted jó ötlet-e ?
- Persze. Legalább belekóstolsz a katona életbe. Biztos jó leszel. – bokszoltam bele a vállába.
- Ugye? Szerintem is. Imádlak Min. Na,most mennem kell,csak ennyit akartam. Ja és ne hidd,hogy nem érdekel a szilvesztered. Mindent el kell majd mesélned. Jó legyél. – ölelt magához,majd egy puszit nyomott az arcomra.
- Rendben. Jó legyél Henry.- viszonoztam az előbbi gesztusait.

Az elkövetkezendő két hetet csak tőmondatokban írnám le : Volt itt minden,jó is ,rossz is. Mei Bostonba költözött, Soyun beteg lett,majd Kai megkérte a kezét. Mind nagyon meglepődtünk,de nagyon örültünk a dolognak. Persze aggódtam Soyun miatt rendesen,de nagyon úgy néz ki,hogy fel fog épülni. Mei is visszatért köreinkbe,úgyhogy ismét teljes a csapat. Danbi még mindig hullámvasúton ül,de remélem már közelebb van a csúcshoz. Eltekintve attól,hogy most éppen kórházban van. Persze nem hajlandó beismerni,hogy komoly a dolog és,hogy bent kell maradnia.
A szilveszterkor történteket még senkinek nem tudtam elmondani,mert Sehunnal és a többiekkel is csak telefonon beszéltem,vagy csak futólag találkoztam. Anyámmal sem találkoztam még,apám pedig nem keresett. Az eddigi vizsgáim az egyetemen mind sikerültek,amire büszke voltam.
Szóval pörgött az élet,mint mindig.

Annyira álmos voltam,hogy azt hittem vezetés közben elalszom. Éppen a GD-hez tartottam,mert ma kivételesen ráért találkozni. Persze,hogy reggel 6kor van ideje,mert utána fotózása van. És persze,hogy én igent mondok a találkára.

- Remélem bepakoltál kávéval. –estem be a lakásba, álmosan pislogva az ajtót támasztó,feltűnően fitt GDragonra.
- Most kávézni jöttél,vagy beszélgetni? –tette karba a kezeit.
-Őszintén? Fogalmam sincs,hogy most miért nem az ágyamban fordulok át a másik oldalamra. – motyogtam,majd lerúgtam a cipőimet és a kanapé felé vettem az irányt. Miután kényelmesen elhelyezkedtem ( Gahoval az ölemben) a konyhában sertepertélő vendéglátóm felé fordultam.
- Hé,most főzni hívtál vagy beszélgetni? –kiabáltam.
- Türelem rózsát terem. – lépett ki a konyhából,kezében egy nagy tál fagyival. Egy puszit nyomott a homlokomra,majd mellém ült,kezembe nyomva egy kanalat.
- Ez most komoly? Fagyizni akarsz,mikor kint mínusz 5 fok van ? – húztam fel a szemöldököm,majd megrántottam a vállam .- Végül is,miért is ne ? – vigyorogtam,majd kikaptam a kezéből a tálat.
- Hé,nekem is hagyjál. Legalább az eperből.
- De az a kedvencem .- nyújtottam ki rá a nyelvem.
- Gonosz vagy Min. És még a kutyámat is ellopod .- nézett bosszúsan az ölemben terpeszkedő Gahora.
- Magától jött ide. Úgy látszik a lányokat jobban szereti. Vagy csak engem. – feleltem szórakozottan.
- Na mindegy,este úgyis bekéredzkedik majd hozzám.- vigyorgott. – Szóóóval.- csapta össze a tenyerét,amitől

Még a vécére is követett volna :p Imádom <3

én és az ölemben fekvő is összerezzent. – Te kezded a mesélést,vagy én ?
GD kezdte. Imádtam hallgatni a történeteit,mert az ember nem tudta eldönteni,hogy tényleg megtörténtek-e vele,vagy csak kitalálja,de nem is érdekelte. A lényeg az volt,hogy érdekesek és viccesek voltak.
Utána én következtem. Elmondtam neki anya ajándékát és végre valakinek el tudtam mesélni a szilveszteremet. GD szemei eléggé elkerekedtek,miközben beszéltem,de türelmesen végighallgatta.
- Waow. Hát,nem irigyellek Min. Oké,talán egy kicsit. Illetve nagyon. Milyen király már,hogy apukád ilyen híres. Még én is hallottam amúgy róluk . Anyud ajándéka meg… ha vihetsz kísérőt,akkor engem vigyél jó? – ujjongott. Nem nagyon tudtam mire vélni a hirtelen jött lelkesedését.
- Hát,nem éppen ilyen reakcióra számítottam. –feleltem.
- Jó,oké ,tudom,de ez egy jó kezdés,nem? Mármint,szerintem megint jóban lehetsz apukáddal,ha te is akarod. Szerintem még anyukáddal is sikerülhet.–fogta meg a kezem. GD nagyon lelkes volt,ami jól esett és szerettem volna hinni neki. Csak sajnos távolról sem volt ennyire egyszerű a dolog.
A mesedélután után megettük az egész tál fagyit,amit talán nem kellett volna,de most már mindegy. GD lekísért az autóhoz, elbúcsúztunk,majd beült a kocsijába és együtt indultunk el,de félúton külön váltunk. Nem tudom,hogy mikor tudunk legközelebb találkozni,de remélem minél hamarabb.

Ismét otthon ültem a nappalimban és egyedül voltam a gondolataimmal. Mostanában gyakran vagyok egyedül. A lányok elfoglaltak,a többi barátom,pedig vagy a világ másik felén lakik,vagy túlságosan elfoglalt ahhoz,hogy időt szakítson rám. Persze,nem hibáztattam őket. Ez az átka annak,ha nem kell dolgozni menned,mert nincsenek anyagi gondjaid( Persze van munkám,amit imádok is,de YeMinnel inkább vagyunk barátnők,mint munkatársak) és otthon unatkozol. Ez az állapot pedig tarthatatlan volt. Mintha megérezte volna, Sehun 2 másodperccel később felhívott,hogy menjek át a dormba,mert most van egy szabad órája. Nem kellett kétszer mondania,20 perc múlva már ott álltam a dorm bejárata előtt.
-Szia szépségem. –nyitotta ki az ajtót Sehun,majd felkapott és a hálóba cipelt,kabátostól,cipőstől.
- Hé hé ,nem arról volt szó,hogy beszélgetni fogunk ? – nevettem,miközben lerakott az ágyra.
- De. Közben is beszélgethetünk. Vagy utána. Most nincs itthon senki,úgyhogy lehetsz hangosabb.- kacsintott,majd rám vetette magát.
- Hé hé hé,várj egy kicsit. –toltam el magamtól gyengéden. – Szerintem először meg kéne beszélni a dolgokat.
- Mire gondolsz ? –ült le mellém,kissé idegesen.
- Mire gondolok? –kérdeztem hitetlenkedve. – Mondjuk arra,hogy megsértődtél a semmin,én elmentem a világ másik felére és kb. 1 hónapja nem beszéltünk normálisan. Nagyjából erre gondolok.
- Nem lehetne utána megbeszélni ? Nagyon hiányoztál. –hajolt közelebb hozzám,ajkát közelítve az enyémek felé. Elhúzódtam tőle.
- Most komolyan Sehun? Neked csak a szexen jár az eszed? Nem azért hívtál,hogy megbeszéljük a dolgokat ? Hogy lehetsz ennyire seggfej ?
- Én vagyok a seggfej? Ki ment el az expasijával bulizni,ahelyett,hogy a barátjával töltötte volna az estét? –  nézett rám. Ingerülten felnevettem.
- Szóval még mindig itt tartunk . Ide figyelj Oh Sehun ! Rohadtul elegem van a féltékenységi jeleneteidből és abból,hogy állandóan,ok nélkül megsértődsz a semmin.
- Nekem meg abból van rohadtul elegem,hogy nem veszed figyelembe az érzéseimet! – válaszolt,felemelt

idióta.

hangon.
- Én nem veszem figyelembe a te érzéseidet ?! Neked komolyan elmentek otthonról. Ki alkalmazkodik folyton hozzád ? Ki rohan azonnal,ha szólsz, hogy van egy kis időd ? Ki viseli el,hogy van,hogy hetekig nem tudunk találkozni ? Ki ?! Én idejövök,hogy elmondjam a dolgokat,mert én hülye,azt hittem,hogy érdekel, és ,hogy  végre beszéljünk,neked pedig máson sem jár az agyad,csak azon,hogy jól megdugj !- ordítottam vissza. Sehun kezei ökölben voltak.
- Bocsánat,hogy ennyi idő után kívánlak. Bocsánat,hogy nem akarom,hogy az exeddel bulizz helyettem. Igen,valószínűleg megint én vagyok a hibás.
- Te tényleg hülye vagy. Ezért akartad,hogy ide jöjjek? Hogy ezt elmondd ? Hát megtörtént. Büszke lehetsz magadra. A minta pasi. Néha elgondolkodhatnál a dolgok jelentőségén és fontosságán. További szép napot,te idióta barom! –ordítottam,szinte morzsolgatva a szavakat. Sehun szóra nyitotta a száját,de nem hagytam megszólalni,mert felálltam és kiviharzottam az ajtón. A folyosón Taoba ütköztem.
- Hé hé,hova ilyen sietősen ? Csak nem összevesztetek? – kérdezte, kezeivel a vállaimat fogva.
- Kérdezd meg Mr. Tökéletest. – válaszoltam,majd kibújtam a szorítása alól és kiléptem az ajtón.
Az utcára érve már elmorzsoltam egy-két könnycseppet… Na jó, több,mint egyet. Egyáltalán nem így terveztem a Sehunnal való találkozást. Persze,hogy én is kívántam őt,és basszus,persze,hogy jól esett volna vele lenni,de a dolgok megbeszélése is éppen olyan fontos volt,és azok után,amiket mondott… hatalmasat csalódtam benne.
Beültem a kocsimba és sebességbe tettem. Fogalmam sem volt,hogy hova megyek,de úgy voltam vele,hogy majd útközben kitalálom. Elegem volt mindenből. Csak jól akartam érezni magam,és nem rágódni a rossz dolgokon. Erre az estre csak egyetlen egy embert ismertem,aki segíthetett,úgyhogy kiválasztottam az úti célom : C.A.P .

Danbi: Please! Help me...

Másnap az észveszejtően idegesítő gépek csipogására keltem. Még ki se nyitottam a szemeimet én már ócsároltam, az ilyenkor igenis hasznos műszaki eszközök hangját.

-  Mi a faszért kell ilyen kibaszott hangosnak lenniük?

- Úgy hallom felébredt.

- D? – nyitottam ki a szemem és anya aggódó arca tárult elém,mögé apa megviselt tekintetével.

- Mondjátok, hogy csak elájultam és átaludtam az egész estét.

- Kincsem csak…

- Apa, nem gondoltam komolyan. .. Mennyire súlyos?

- Már a műtéten is túl vagy. – mondta D.

- Mi? Milyen nap van?

- Tegnap este történt az egész. Apád intézkedett, hogy ne kelljen várnod, így azonnal megműtöttek. Miért?

- Semmi.- vettem fel a pókerarcot és teljesen bezárkóztam.  Valahogy nem volt kedvem még a szüleimmel se beszélni. A telefon folytonos csörgésére se reagáltam, csak lenémítva az ágyra dobtam és a plafont bámultam.  Folyamatosan kértem a fájdalom csillapítókat, mert képtelen voltam elviselni a fájdalmat, ami lábamban volt, holott már nem kéne ennyire fájnia.  az orvos, akit időközben odahívtak a nővérek,  csak annyit mondott „Beképzeli magának a fájdalmat… az előírt adagnál többet semmiképp se adjanak neki!” távozott ezzel a mondattal a szobából. Úgy éreztem, hogy még ő sem szívlel engem. „Remek.”- gondoltam.

- B, kicsim, megértem, hogy velünk nem akarsz beszélni, de legalább a barátaiddal.

- Nem. Nem akarom, hogy gyengének lássanak.

- Ez nem gyengeség…- próbálta meg most apa.- Mellesleg nem a barátok azok a személyek, akik jóban rosszban melletted vannak, még ha erős vagy gyenge is vagy az adott pillanatban?

Órákon át kellett győzködniük mire végre, nagy nehezen egy sóhaj kíséretében megszólaltam.

- Hozzatok egy tolószéket. – fordultam egyből az ablak felé, és vártam amíg szüleim vissza nem tértek a két kerekűvel és egy helyes ápolóval, aki segített átoperálni az ágyról a csövekkel a kezemben a kis mozgatható járműbe, amik a lábaim helyett szolgáltak egy pár napig, még a négy fal közé vagyok zárva.  Legurultam a gardedámommal a recepcióra és megkérdezte, hogy So ugyanabban a szobában van-e még. Miután kaptam egy igenlő választ lerázva a szüleimet, hogy majd visszamegyek egyedül a szobában és még odavagyok  addig szerezzenek nekem valamit amivel lefoglalhatom magam, elindultam barátnőm kórtermébe.  Mivel elég hosszú utat kellett megtennem a recepciótól barátnőmhöz és kezem nem volt felkészülve ekkora erőkifejtésre többször is meg kellett állnom pihennem. Túl nehéz volt ezeket a szaros kerekeket hajtani.

- Ha visszaérek kérek egy másikat. – puffogtam magamban, már közel a célhoz.

- Segítsek?- jött a kocsi mögé az előbbi ápoló.

- Azt megköszönném. Egyébként B. –mutatkoztam neki be.

- Alex. - kezdett eltolni. - Egyébként merre?

Megmondtam neki a  szobaszámot és csendben üldögéltem amíg tolt, de mielőtt odaérhettünk volna egy pillanatra megállítottam. Hallgattam egy picit a bent folyó beszélgetést, majd az ajtóba tolattam magam.

- Te mégis mi a jó francot képzelsz? – ugrott fel Yeol a székről és szeméből kibuggyanó könnycseppet törölte, miközben odajött hozzám és megölelt. – Van fogalmad róla mennyire aggódtam érted?

nem bírtam ki, hogy ne tegyek be
egy képet róla.XD

- Sejtem. - öleltem magamhoz Saur párom, de lefagytam.

- B…mi a baj?- vált el tőlem. Nem reagáltam rá. Ugyanúgy bámultam tovább az előttem álló fiú mögött lévő személyt, mint eddig. - B… szellemet láttál?

- Danbi....- biccentett felém rég nem látott szerelmem.

- Jong Suk....

- Nem mondod, hogy Ő az a Danbi?! - lepődött meg Woo Bin.

-B....Ő az, akiről meséltél nekem? - legjobb barátnőm szemei könnyekkel teltek meg, csak tudnám miért, mikor az Én volt szeretőmmel lepett meg. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nekem van okom sírni.

- Nem mondaná el valaki, hogy mégis mi folyik itt? - nézett körbe Chanyeol, vagyis inkább hol Jong Sukra, hol rám. Egykori kedvesem hirtelen felpattant és majdnem fellökve legjobb barátját az ajtó felé indult, ám csuklójánál fogva megállítottam őt.

 - Kérlek, ne menj. - suttogtam.

- Úgy gondolom nekem itt nincs helyem. - mondta, kitépte kezét a kezemből és elment. Persze Woo Bin sűrű bocsánat kérések közepette utána eredt.

-Ő volt az? - guggolt elém Mei és megszorította a kezem. Nem tudtam válaszolni, csak halkan zokogni kezdtem - Gyere ide! - mindig tudta, hogy mikor van szükségem anyai tutujgatásra. Mikor már csak szipogtam elengedett, a többiek pedig hatalmas szemekkel néztek, főleg Yeolly.

- Régen ő volt az , aki kirángatott a veszélyes hullámok közül. – gondoltam ennyi magyarázat mindenkinek , így menekülőre fogtam. – Alex. –szólítottam meg az ajtóban álló ápolót, aki az egész kis jelenet végignézte.  Már éppen indultunk vissza , mikor Kris hangját meghallottam. Kezemmel jeleztem Alexnek, hogy álljon meg.

- Ismerős sztori. Mei biztos, hogy mi édes testvérek vagyunk? Mert szerintem minket elcseréltek és Bvel rokonok vagytok.

- Seggfej. – és visszafordulva ég egy puszit is küldtem az említettnek, majd eltűntem a fehér falak mögött.

A nap további részében nem nagyon csináltam semmit, csak feküdtem és vagy telefonomat nyomogattam, vagy bent lévő rokonaimmal beszélgettem, ami volt valami hosszantartó elfoglaltság, hiszen apa alig tudott elszabadulni a munkából, D meg folyton kapta a hívásokat, amik fontosak voltak, így mondtam neki, hogy majd este jön és akkor beszélgetünk rendesen,most inkább dolgozzon. Rajtuk kívül viszont más nem jött be. Chanyeol gondolom azért, mert emésztgette a dolgot, amit hallottan röpke pár órája a többieket meg nem értettem. De valahogy jobbnak éreztem így. Estére látogatóim száma viszont bővült, mert kedvenc pultosom, Tokiya megtisztelt jelenlétével. Ő nem volt bent délelőtt, mert dolgoznia kellett, de Mei értesítette, hogy megint szépen elrendeztem magam és átestem egy keresztszalag műtéten nem egészen 24 órája.

- Szia csajszi.- jött be hatalmas mosollyal az arcán és kedvenc csokimmal a kezében.

- Szia. Te vagy a legjobb. – nyújtottam felé kezeim, hogy megölelhessem.

Végigbeszéltük az estét, úgy, hogy a látogatási idő már rég lejárt, de minket ez egyáltalán nem izgatott. Hajnalban eszméltünk fel, hogy kicsit elrepült az idő, és ideje volna egy kicsit aludni. Tokiya lefeküdt a szobában lévő kis kanapéra én meg próbáltam az álmok mezejére lépni több-kevesebb sikerrel.

Csak a reggeli vizitnél ébredtem fel. Addigra barátom már eltűnt, de telefonban láttam egy üzenetet tőle.

„Délután jövök. Puszi a Szexy pultos. ♥”

Tokiya's chatroom. :3

Jót mosolyogtam rajta,majd vártam, hogy az orvos az ápolóhadseregével elvégezze a kötelező dolgokat. Már éppen végeztek, mikor a folyosóról veszekedést hallottam.  A nevek hallatán egyből éreztem, hogy nekem ki kell mennem, de egyedül képtelen voltam átülni a tolószékbe  és addigra már a sok ápoló is magamra hagyott, hogy még véletlenül se tudjak azonnal ott teremni. Végig gondoltam helyzetemet, és úgy döntöttem megpróbálom a lehetetlen, mivel hívni egy ápolót időbe telt és mire ideér… szóval amellett döntöttem, hogy megpróbálom egyedül azt az átmászást, de nem kellett volna. ahelyett, hogy a székben végeztem volna, a földön kötöttem ki, ezzel akkora fájdalmat okozva magamnak, amit képtelen voltam hangok nélkül kibírni. Eltorzult hangon üvöltöttem, hogy valaki jöjjön be és segítség, de magam se értettem mit mondtam, mert a szavak kivehetetlenek voltak.. Próbáltam felülni, de kezem ahogy arrébb tettem valami meleg trutymóba írt. Egyből odakaptam tekintem és csak akkor tudatosult bennem, hogy mi is az, mikor szemeim elé emeltem tenyerem, amit befestett a saját vérem. Ekkor csapódott ki az ajtó.

- Kérlek segíts…- könyörögtem az előttem döbbent arccal figyelő Jongsuknak, akinek szemében a könnycseppek tükröződtek. – Ments meg…

Mei- Jong Suk?

Szerintem most mindenki arra kíváncsi - vagyis remélem - hogy milyen beszélgetés folyt le B és köztem. Igazándiból…vicces, vagyis nem tudom, mert a beszélgetésbe bekapcsolódott egy harmadik személy is, aki aztán véglegesen elterelte a szót, arról, amiről beszélnem kellett volna legjobb barátnőmmel.

TJ pont abban a pillanatban érkezett meg mikor ott tartottam, hogy mennyire sajnálom, hogy otthagytam egyedül Őt abban a nagy házban. A fejemben annyiszor lejátszottam a beszélgetést, és mindig arra jutotta, hogy B ordítva rohan el….ám tévedtem, barátnőm csendben ült és a poharáról lecsorgó vízcseppeket tanulmányozta, míg Én beszéltem.

-Mei…egy srác téged keres. Elég érdekes akcentusa van. – jött oda hozzánk Tokiya.

-Egy srác? – nézett rám nagy szemekkel barátnőm.

-Tokiya ide küldenéd légyszi, mire ki másznék háromszor is ideérne. Nyugi B, nem csaltam meg Lay-t….Miért hiszi mindenki azt?

-Csak egy nevet mondok….Kim Woo Bin.

-Nyasgem. – böktem meg, erre kaptam tőle egy tockost.

-Azt hittem jó barátnők vagytok… - nézett ránk döbbenten TJ.

-Azok nyugi. TJ bemutatom a legjobb barátnőmet Danbit.

-Nem B-nek hívják?

-B a becenevem. Örülök, hogy megismerhetlek. Gondolom Te sem TJ ként jöttél a világra. – kuncogott barátnőm.

-Taylor Jons, örvendek!

-Huppanj le. – mutattam a velünk szembe lévő kis kanapéra. A délelőttöt átbeszélgettük, örömmel töltött egy, hogy B szinte beleszeretett Boston boyba…igen így nevezte el.

Aztán délben haza mentünk és főztem valami finomat. A két kis mopszli körbeugrált mikor beléptem, de lehet, hogy csak kezemben lévő játszótársuknak örültek meg. Ebéd után TJ vissza ment a hotelba, mert volt egy üzleti vacsorája, amire készülnie kellett. Mielőtt elment megmutattuk a szobáját, mert kitaláltuk, hogy nálunk fog lakni, így „tele” lesz a ház. 

Megörökítettük a harcunkat XD

Délután Tokiyával bűvöltük az Xboxot, míg Chanyeol és B befoglalta a bőröndökkel teli szobámat.

-Érzékeled, hogy fejlődtem? – kérdezte Toki.

-Érzékeled, hogy mennyire alázlak? – kacsintottam felé, erre Ő eldobta  konzolt és rám támadt. Azt hiszem a halál küszöbén álltam, annyira csikizett, mikor B ránk szólt, hogy maradjunk csendbe. Aztán csak a kanapén ücsörögve beszélgettünk, míg nem megérkezett az én lovagom.

-Akkor Én elpályáztam aludni.

-Jó éjt Szivem!

-Jó éjt Nyuszifül! – cuppant a homlokomon egy extra nyálas Tokiya puszi.

-Imádlak….remélem tudod. – töröltem meg pólójába a homlokom.

-Lehet engem nem imádni?!

-Lehet….- szólt közbe Lay és lehuppant mellém. Remélem Tokiya nem hallotta meg a beszólását. A kanapén ültünk és néztük egymást, aztán hirtelen magához rántott és vad csókcsatába kezdtünk.

-B-ék a moziba szobába vannak. Nem kéne bemennünk? – kérdeztem.

-Most komolyan…ki nem látott még minket miközben a gyönyör rabjaivá válunk?!

-Micsoda megfogalmazás… - kuncogtam és mit sem törődve a ház lakóival, a kanapén imádtuk egymást Layel….egész éjszaka.

Másnap reggel puha mancsok telepedtek az arcomba. Whisky a fejemen aludt, míg a másik kis gonosz tevő Lay pulcsiján rágódott.

-Jó reggelt! – nyújtózkodtam, közben levettem a kis fickót a fejemről, aki csak vadul csóválni kezdett – Na gyerünk, keresd a gazdid. –tettem le a földre és mint akit puskából lőttek volna ki, már spurizott is B szobája felé. Felkeltem, körbe néztem, de Layt sehol nem találtam, majd hangos nevetést hallottam a konyhából.

-Ti már ilyen jóban vagytok? – kérdeztem a két jómadártól. Tokiya egy bárszéken ült, Lay pedig a pultot támasztva nagy szemekkel figyeltek – Mi van? – néztem végig magamon….és rájöttem, hogy csupán melltartó és bugyi van rajtam.

-Szexiii~ - jött mögülem egy álmos Chanyeol hang, majd egy hangos csatt a fenekemre.

-Le se tagadhatnátok, hogy egy pár vagytok. – dörzsöltem hátsó felem, mert B tenyere nem kicsit csattant, az említett testrészemen. Vigasztalásként befurakodtam Lay és a pult közé. Imádatom, a derekamra kulcsolta a kezét és magához húzott.

-Na mi az Unikornisok legjobbika?! Úgy érzem nem volt elég az éjszaka. – kacérkodtam. Lay pedig se szó se beszéd maga felé fordított és felpakolt a pultra.

-Na jó emberek…- kezdete el B – Itt lakó közösség van.

-Húúú~ Kicsi B bekeményít. – lépett be a konyhába Kris, majd ellökve Layt a vállára kapott és bevitt a szobámba. Az utat végig sikoltoztam és bátyám hátát csapkodtam. Mire felöltöztem már csak két kis farkas beszélgetett az ebédlőbe, a többiek kámforrá váltak.

Reggeli közben a telefonom hangos csipogásba kezdett. A kijelzőt meglátva melegség töltött el, ám miután meghallottam, hogy Min anyukájának titkárnője leszek, azonnal kivert a víz. Az első munkanapomon máris egy fotózásra kellett mennem, amire Ő nem bírt elmenni. 

Ez a kép nagyon viccesen készült:
Én: Jong suk SMILEEE~
JS: Hmm? *mosoly*

A fotózás helyszínén vártam a modellt, aki nem kis meglepetéssel szolgált a számomra:

-Te biztos Woo Bin Meie vagy… - „Micsoda bemutatkozó….Lee Jong Suk…”

-Téves…Lay Meie vagyok.

-Tehát akkor Woo Bin ex Meie vagy.

-Ki az Én Meim? – na megvan kihiányzott az életemből. Woo Bin szemei nagyra kerekedtek mikor meglátott.

-Nem úgy volt, hogy te Bostonban vagy?

-De igen…csak haza jöttem. – Woo Bin se szó, se beszéd magához ölelt. Próbáltam kihámozni magam erős karjai közül, de mivel nem sikerült megadva magam visszaöleltem. Jó érzés volt a karjaiban lenni, de aztán bevillant Lay és eltoltam magamtól.

-Ti tényleg exek vagytok? – hajolt közelebb Jong Suk, eltoltam az arcát és elindultam, hogy beszéljek a fotóssal.

-Üdvözlöm Lea! – hajolt meg kedvenc fotósom Jang Hyun. Eddigi fotózásaim Ő vezetette – Ma kamera előtt vagy mögött tudhatom?

-Mögött. – nevettem – Mai áldozata Lee Jong Suk! – intettem a fiúnak, aki illendően köszöntötte a fotóst. Jong Suk beállít és már indulhatott is a fotózás. A telefonom búgni kezdett. A kijelzőre pillantottam és meglepődve láttam, hogy Yeolly hív, de mivel folyt a munka így inkább kinyomtam. Aztán Luhan, majd Kris és végül sorban mindenki. Lay hívását fogadtam.

-Mond gyorsan!

-Basszus, ha hívlak VEDD FEL AZT A KIBA….

-Chanyeol! – hallottam meg a háttérből Chen hangját.

-Chanyeol mi van? – kérdeztem az ideges fiút.

-B veled van?

-Nincs…Dolgozom. Miért?

-Nem veszi fel! Próbáld meg hívni! Leteszem. – és a vonal megszakadt. Döbbentem bámultam a kis készüléket. Nagyot ugrottam mikor egy kéz csúszott végig a derekamon.

-Minden oké?  - suttogta Woo Bin és olyan közel hajolt, hogy lehelte csikizte az arcom. 

-B nem veszi fel a fiúk hívásait. – persze egyből a legrosszabb dolgok jutottak eszembe, ismerve barátnőm nem éppen irigylése méltó múltját. Woo Bin keze időközben eltűnt a derekamról, de kellett valami támasz, mert remegni kezdtem.

-Öleld át a derekam. – utasítottam, a fiú szemei hatalmasra kerekedtek, azonnal csinálta, amire kértem. Homlokom a mellkasához támasztottam és folyamatosan mantráztam, hogy: „Vedd fel! Vedd fel!” de semmi, sőt ki se csengett. 

-Be kell mennem a kórházba. – néztem fel exem még mindig döbbent szemeibe.

-A fotózás után beviszünk. – nyugtatott meg és elkezdte simogatni a hátam.

-Ti ketten! – csatlakozott hozzánk modellünk – Szép pár voltatok! Idióta vagy, hogy otthagytad.

-Tudom haver…. – nevetett, de jelen pillanatban csak B-re koncentráltam, hogy ne legyen semmi baja, de olyan rém képeim lettek, hogy alig bírtam elindulni, így még egy kicsit időztem az óvó karok között. Mikor a fotózás végre véget ért, azonnal kaptam a cuccom, leadtam a leadni valót és már húztam is magam után a két fiút. Először a házhoz mentünk, hogy hátha otthon van e, de B helyett a komplett EXO volt a házban. Chanyeol azonnal nekem ugrott, hogy biztos miattam ment el.

-Öreg, higgadj le! Mei biztos nem tehet róla. – kelt védelmemre Jong Suk, egy ideje furcsán viselkedett. Mikor a kocsiban elmondtam mindent olyan volt, mintha jobban aggódna, mint Én….pedig az fizikai képtelenség. 1. Yeollyn és nálam jobban senki nem tud B-ért aggódni, 2. Nem is ismeri B-t. A telefonom ismét megcsörrent.

-SSSSSSShhhhh~ - hallgatattam el a fiúkat – So Szia! Hogy vagy?

-Szia Mei! Kai vagyok…

-Leteszem. – mondtam és már nyomtam is volna ki, de Kai rám parancsolt, hogy hallgassam meg.

-Soyun szeretné, ha bejönne mindenki, gondolom, szeretne minket együtt látni. Tudod milyen kis anyáskodó.

-Indulunk. – mondtam és tényleg letettem – Oké Mindenki! Chanyeol, Jong Suk, Woo Bin, Lay, Exo mobil. Luhan, Kris B kocsija, többiek furgon! – adtam ki a parancsot – Irány a kórház.

Vicces volt látni exem és mostani barátomat egymás mellett ülni. Jong Suk csak csöndben bámult ki az ablakon.

-Jong minden oké? – néztem rá a visszapillantóból.

-Persze. De nem gond, ha mi is megyünk?

-Dehogy. Soyun nagyon kedves lány, biztos imádni fog. Binniet….akarom mondani Woo Bint is kedveli.

-Engem nem zavar Mei. – mondta Lay, fültől fülig vörösödtem.

-Sajnálom.

-Indulj már! – kiabált rám Chanyeol.

-Ha így viselkedsz, nyugodtan ülhetsz hátra bazd meg!

-Befogtam.

-Köszönöm.

A kórházba érve nagy nehezen sikerült elérni, hogy mindenki bemehessen a szobába, hála Jong Suknak, aki most jobban elbűvölte a nővérkéket Woo Binnel, mint a nap,mint nap látott Exo-s fiúk.

-Szia So! – öleltem meg barátnőm.

-De jó, hogy mind itt vagytok.

-Én még hoztam két pluszt is. – nevettem – Lee Jong Suk, biztos ismered és Binniet.

-Igen…Jong Suk B kedvenc színésze ugye. – erősen bólogattam és vigyorogtam.

-Igazán? – jött zavarba a fiú – Ezt örömmel hallom.

Szinte végszóra gurult be az említett személy.

-Te mégis mi a jó francot képzelsz? – ugrott fel Chanyeol a székről és dühösen letörölt egy apró könnycseppet az arcáról.

Ami ezután történt majd B elmeséli…már fáj a kezem xD

Danbi: Something bad.

A filmnézős este után reggel az ágyamban ébredtem. Nem tudom pontosan hogy is kerültem oda, de van egy-két sejtésem. Kikászálódtam a selyemrengetegből és már indultam volna utána járni a dolgoknak, mikor a kis lapot megpillantottam az éjjeli szekrényemen.  Kezembe vettem a kis lapot és mosolyogva olvasni kezdtem azt az egy sort, amit ráfirkantottak.

„Este  a próba után jövök.   Channie”

Nagyobb mosoly terült szét arcomon, majd összehajtottam a kis lapot és pizsamagatyám zsebébe dugtam. Gardróbomhoz sétáltam és a sok sportruha láttán rájöttem mi hiányzott az életem mélypontjából, a sport. Ez az a dolog, ami mindig képes volt jobb kedvre deríteni miközben észveszejtő fájdalmakat okozott.  A sport

volt az a dolog , amit soha nem akartam elveszíteni az életemből, így nem is gondolkoztam semmin csak cselekedtem. Felkaptam egy sporttopot, kiválasztottam egy trikót, majd kedvenc melegítőm magamra kapva egy nike futócipő után kutattam. Megragadtam a ruhámhoz legjobban illőt és már kint is voltam az utcán. Céltalanul futottam és csak akkor jöttem rá, hogy valójában hová is indultam mikor már a csarnok előtt próbáltam légzésem a normálisra visszaállítani. Mikor sikerült ez a művelet, kezem automatikusan ért a kilincshez és nyomta le azt, utat nyitva ezzel a terem felé. Félve álltam meg az utolsó ajtó előtt és egy nagy sóhaj kíséretében kinyitottam az utolsó akadályt, hogy visszatérhessek régi életemhez.

 - Sziasztok. - köszöntem félve a többieknek. Néhányan annyira megörültek nekem, hogy a nyakamba ugrottak, de persze mint mindenhol itt is voltak olyanok, akik nem szívleltek, így azok kellő távolságból csak egy megvető nézéssel jutalmaztak. Nem nagyon izgatott, hiszen az érzés kölcsönös volt. 

- Oké lányok, ha kiörömködtétek magatokat, vissza az edzéshez. – utasította kedvenc edzőm a többieket.

Miután szétszéledtek melegíteni az edző intett a fejével, hogy kövessem. Leültem mellé a padra majd vártam, hogy belekezdjen abba, mi ilyenkor történni szokott.  De a feltételek kiszabása helyett inkább feltette azt a kérdést, amire most a legkevésbé sem számítottam.

- Minden rendben?

- Tessék? - kérdeztem vissza meglepődöttségem kifejezésképpen.

- Gondolom nyomós okod volt a hiányzásra.

Az egész történetem még ott kezdtem mikor a családom képbe jött. Révén, hogy nem túl jó a kapcsolat az apámmal, aki az egyedüli közeli rokon itt Koreában, a család szó egy ideje nem létezik a szótáramban.  D mindig váratlanul bukkant fel itthon és ugyanolyan váratlanul tűnt is el és ezek az eltűnések mély nyomott hagytak bennem. Annak ellenére, hogy imádtam őt, mindig rossz idők vártak rám az eltűnése után. De ezt a dolgot,már edzőm jól ismerte, hiszen nem ez volt az első ilyen esett, amióta ehhez a csapathoz szerződtették. Ezt az egészet csak tetőzte legjobb barátnőm váratlan elköltözése, nem beszélve az újév beköszöntével tönkremenő kapcsolatomnak…

- Szóval baj volt a háznál a sokadikon?

- Mondhatjuk így is.

- De most már kievezőben vagy?

- Igen. Úgy tűnik minden kezd visszaállni a régi kerékvágásba. – mosolyodtam el jelezve, hogy tényleg javulófélben vagyok.

- Beállsz? – először csak kérdőn pillantottam rá, majd végigmutattam magamon. – Ebben a ruhában simán

tudsz edzeni, a labdád és a cipőd meg még mindig a szekrénybe vár rád. – állt fel mellőlem az edző, és egyben (sport)pszichiáterem, majd belefújt a sípjába ezzel jelezve, hogy ideje felállni és munkának látni. Közben én a jól ismert utat végigjárva megkerestem szekrényem, kinyitottam és a cipőmet átcserélve labdával a kezemben tértem vissza a többiek közé.  Gyorsan felzárkóztam a bemelegítéssel, a páros labdát mellőzve a kapusbemelegítést már a lányokkal együtt végeztem. Felszabadult voltam egész edzésen és végre sok idő után úgy éreztem, hogy élek és nem csak sodródom az árral.  edzés után az öltözőben vártam a többieket, hogy egy kicsit beszélgetni tudjuk. A csapatbeli legjobb barátnőm egyből le is vetődött mellém.

-  Sunhee. – mondtam ki nevét és öleltem magamhoz. – Mesélned kell ugye tudod?

- Te meg.. honnan tudsz?

- Tudod van egy közös ismerősünk. –kacsintottam rá, majd kapcsolódtam be egy másik beszélgetésbe. Egész sokáig ott voltam, majd mikor már kezdett kicsit veszélyezni a hirtelen jött változás elköszöntem tőlük és elindultam hazafelé, de nem jutottam sokáig.

- Mondja edző bá. – mosolyogtam rá.

- Minden vissza a régi kerékvágásba, holnap délelőtt edzőmeccs.  – köszönt el tőlem ezzel a mondattal.

A délután két kis csöpségem társaságában ütöttem el és csak akkor eszmélt fel, hogy ennyi az idő, mikor meghallottam hátam mögül a legszebben csengő hangot.

- Szia B. – köszönt be.

- Szia Yeollie. – ugrottam nyakába.

- Na mire fel ez a jókedv?

- Hát…- kezdtem bele és elmeséltem neki a nem túl izgalmas napon. 

- Örülök, hogy kezdesz visszatérni. - húzott magához és egy mosoly kíséretében apró csókot hintett ajkaimra.  szája éppen csak, hogy érintette párnáim, mégis a forróság, az éghetetlen vágy, a boldogság úgy áradt szét ereimben, mintha az orgazmus szélén álltam volna.  Az estét egymás nyúzásával töltöttük, persze nem kell rosszra gondolni, a ruha szigorúan csak rajtunk lehetet, nem kerülhetett le semmi a földre. ezen kívül viszont a szobám egy kész csatatér lett.  A párnák huzatostul vagy anélkül szanaszét hevertek a szőnyegen a lepedővel és takaróval a társaságukban.  

- Jézusom itt meg mi történt?  - jött be Mei maga mögött egy Tokiyával.  – Azért ennyire nem kell egymásnak esni. – fordult meg és indult el kifele.

- Mi nem is…- kezdtük egyszerre Yeollal, de már csak a becsapódó ajtónak mondhattuk volna el mi történt, aki az egésznek csatánknak tanúja volt, így nem fárasztottuk magunkat ezzel az üres magyarázkodással, inkább öltük tovább a másikat, egészen addig még hasunk nem jelezte, hogy ideje valamivel megtömni üres bendőnket.  Kimentünk a konyhába ahol valami kaja után néztünk, majd irány újfent a moziszoba és egy film kíséretében elfogyasztottuk az összelopkodott ételt. Mikor vége volt az esti programunknak szánt filmnek, kivittük a maradék kaját a konyhába, majd egy gyors tusolást ejtve rendet tettünk a szobámba és elmentünk aludni.  Reggel egymás karjaiban ébredtünk. Elnézegetve a másik hót kómás fejét lassan kibotorkáltunk a konyhába és megint megtömtük magunkat.

- Mit csinálsz ma?- kérdezte Yeol két falat között.

- Összeszedem magam és elmegyek az edzőmeccsre, aztán hazajövök pihenni és késő délután megint edzésre megyek, de este szabad vagyok.

- Örülök, hogy kezdesz visszatérni, de a sulit nem mellőzöd egy kicsit nagyon?

- Ma van fellépésetek? – tereltem a témát a suliról. Nem akartam, hogy megtudja, hogy nem áll jól a szénám,sőt katasztrófa ez az évem.

- Igen szóval csak utána tudok jönni, vagy mi lenne, ha te jönnél át? a srácok is szeretnének már látni és Luhan is örülne egy mosolygós B-nek.- simított végig arcomon.

– Oké. Úgy hiányoznak már a srácok és Lulunak is tartozom egy hosszú mesével.  Majd csörögsz ha mehetek?

- Persze. – kaptam egy puszit homlokomra,majd csendben fejeztük be a reggelit s indultunk készülni. miután mindketten végeztünk bepattantunk White-ba és elfurikáztam a mellettem ülő szexiséget a próbájára és utána irány második lakhelyem, a csarnok.  Mivel egy picit késében voltam villám gyorsasággal öltöztem át és éppen a cipőmet kötöttem mikor drága edzőnk bejött, hogy mondjon pár szót. A bemelegítést kicsit elbliccelve Sunheeval beszélgettem.  elmeséltem neki is mi történt velem, de arra már nem volt időnk, hogy én is végighallgassam az ő meséjét, majd este az edzésen.  A sípszót meghallva szívem gyorsabban kezdett dobogni és az adrenalin elkezdett áramlani a véremben.  Olyan volt, mintha most először fognék labdát, vagy mintha életem nagy meccsére készülnék,holott az egész csak egy edzőmeccs volt.  Olyan beleéléssel és akarattal játszottam, mint még soha és ezt a hirtelen terhelést sajnos fizikailag nem bírtam annyira. sok volt a körülbelül két hónap kihagyás után ez a hirtelen visszaállás, így térdem az egyik lövés után nem éppen érezte magát jól, de fogamat összeszorítva nem szóltam az edzőnek és a fájdalmat eltűrve játszottam tovább, egészen a meccs végéig.  mikor lefújták a meccset, próbáltam nem sántikálni, hogy senki ne vegye észre, hogy szenvedem és többé kevésbé sikerült is, de az edzőt nem vághattam át teljesen ezzel.

- Valami baj van B?

- Nem, csak kicsit sok volt ez így hirtelen. Elfáradtak az izmaim, szóval maradok még egy kicsit nyújtani. – mosolyodtam el,  majd tényleg elkezdtem a  nyújtást, de csak az egyik lábamra. Megvártam még mindenki elment, így egyedül nem törődve semmivel kibicegtem az öltözőbe letusoltam és hazamentem, hogy két kis kutyuskámmal játszadozzak, de a játék helyett egy kora délutáni szunya lett Vodka és Whisky társaságában.

- B. – ébresztgetett valaki.

egyik napi lesifotóm tokiyáról. :3

- Toki..ya? – fordultam át a másik oldalra.

- Nem vagy éhes?  Gyere egyél. - próbált magamhoz téríteni. – Nemsokára menned kel megint, ne aludj vissza.

 - Mi a kaja?

- A kedvenced. – kacsintott egyet, majd eltűnt. Követtem , de csak a konyhába értem utol, ahol nem csak hanem Meit és drága unicornis párját találtam.

- Hali. – ültem le az egyik székre és vártam, hogy kaja kerüljön elém.

- Chanyeol mondta, hogy este átjössz…Tényleg?- kérdezte Lay.

- Aha.  Hiányoztok már és nem akarom teljesen elrontani az életem a fura, szeszélyes viselkedésemmel, szóval azt hiszem visszatérek és kiidegellek titeket. – nevettem el a végére magam.

- Hiányzott már B nevetése. – fordult szerelme felé unicorn.

Az ebéd ezután majdnem átcsapott kajacsatába hála nekem, meg a mellettem szenvedő pultos srácnak és a lábunk alatt ugráló kutyáknak, akikről megfeledkeztünk, de még mielőtt háború kezdődhetett volna a két kis falánk ebemet elláttam ennivalóval és mire visszatértem egyedül maradtam az asztalnál.  A kaja után a délután nagy részében a könyveimet tanulmányoztam, hogy miről maradtam , de egy idő után feladtam és csak heverésztem tovább a kanapén, egészen addig még rá nem pillantottam az órára, hogy ideje végre megemelni a hátsómat és elindulni az esti edzésre. Persze mielőtt kitettem volna a lábam, gyors összedobtam magamnak valami tiszta ruhát is az edzős ruha mellé és a kocsiba beülve már száguldottam is. Elsőként érkeztem, így volt időm szépen komótosan átöltözni.  Miután végeztem kimentem a terembe és a padon vártam a többieket. Pár perc volt az egész még mindenki ki nem ért és el nem kezdődhetett az edzés. Mivel a térdemben lévő fájdalom nem enyhült egy cseppet sem, így a beszélgetést mellőzve arra koncentráltam 100%-osan, hogy mit csinálok éppen. Nem szóltam az edzőnek, mert azt hittem csak egy kisebb sérülés, amit pár nap alatt kiheverek, de rosszul hittem. Már az edzés végén jártunk, a játékrésznél. Eddig minden szép és jó, csak mikor a labda hozzám került és észrevettem, hogy egy gyors csellel ziccerbe hozhatom magam, megcsináltam a bajt. Egy rossz mozdulat eredményeképp a földön végeztem visítva a fájdalomtól és nem mertem fejem a parkettáról felemelni. Körülöttem síri csend voltpár pillanatig, majd  „fordulj el”,  „ne nézz oda” mondatok után jött egy viszonylag nyugtatóan ható mondat is.

- Mindjárt itt lesz a mentő. – fogta meg kezem Sunhee és próbáltam figyelmem elterelni, hogy még véletlenül se nézzek a lábamra.  A mentő körülbelül 20 perc alatt ki is ért és kezelésbe vett. A lábam rögzítették egy sín segítségével, majd egy hordágyra téve a mentőautóban feküdtem már.  Senki nem jött velem. De nem is volt rá szükség. Egyedül is tudtam válaszolni a kérdésekre amiket feltettek nekem még a kórházba értünk.   Útközben kaptam egy adag fájdalomcsillapítót, de a fájdalom ennek ellenére nem enyhült.

- Megtenne valamit?- kérdeztem a mellettem ülő mentőst.

- Mondja.

 - Felhívni az apám?

- Ezt a kórházban elintézik.

- De jobb előbb, ha műteni kell pláne.

- Nem biztos, hogy szükség lesz beavatkozásra.

- Figyeljen nem vagyok hülye. Láttam a lábam…

Egy ideig még győzködtem a fiatalt srácot, de végül csak felhívta apámat. Annak ellenére, hogy  nem volt túl jó kapcsolatom vele, most mégis ő volt az első aki eszembe jutott, hogy segíteni tudna nekem…

Seo Young - Photoshooting

a pillanat amikor Seiji hülye haverjai pózolnak.
(a fehér gatyás Kio xd)

Reggel. Az egész lakás kész káosz volt. Mikor kómásan kibattyogtam a nappaliba 3 meztelen férfi felsőtestbe ütköztem. És egyik tulajdonosa se volt japán…
- Jaajj srácok,vegyetek fel valamit. – takartam el a szemem és a fürdőszoba felé vettem az irányt,de ahogy benyitottam meg is bántam. Éppen Mia és Sun folytattak egy elég intenzív nyálcserét eléggé hiányos öltözetben. Nem úgy tűnt,hogy észrevettek volna.
- Khm! – köhintettem egyet. Az előttem állók úgy rebbentek szét,mint az ijedt madarak. Mindketten fülig vörösek lettek.
- Nem kell mondanotok semmit,magamtól is kitaláltam. De most lécci engedjetek zuhanyozni,mert dolgozni kell mennem. – toltam ki őket a helyiségből.

Mire nagy nehezen elkészültem  már csak 10 percem volt odaérni. Seiji és Rick nem keltek még fel mikor indultam,de a többiek megköszönték a vendég látást és velem együtt távoztak. Viszont számot cseréltünk,mert azért eléggé jóba lettünk egymással. Szóval beültem a kis szépségembe és a Vogue felé vettem az irányt.  

 
Egészen 3 óráig egy kampány fotósorozatot készítettünk Eunjival és Park Shiny Hye-val. Nagyon

Szeretem Luhan sapkáját hordani ♥
(Mellesleg a kép Mia műve)

aranyos lány. A szünetekben sokat beszélgettünk. Eunjival elmentünk meginni egy kávét a büfébe,mikor végeztem. Elmondta,hogy nemsokára megint Hawaii-ra utazik egy hétre. Eléggé irigyeltem. Mikor elköszöntünk és a kocsimhoz sétáltam Mia-ékat pillantottam meg előtte várakozni.
- Hát ti meg? – mentem oda hozzájuk kérdő tekintettel.
- Na végre,hogy kijöttél. Már egy órája rád várunk! – emelte égnek a kezét Seiji.
- Elnézést,hogy dolgoztam. Miért vártok rám?
- Mert hoztuk ezt! – mutatott fel egy fényképezőt Kio. Még mindig furcsán néztem rájuk.
- Jaaaj Seoo. Ha már egy fotóssal dolgozol együtt, akkor biztos ragadt rád valami a fotózásból. Elmegyünk képeket csinálni egymásról,meg Seoul-ról. Emlékek kellenek! – csattant fel Mia. Nagyon lelkes volt.
- Őőőő okéé,de milyen képeket? – kérdeztem.
- Nem mindegy? Ami jön! – tolt az utómhoz Seiji. Beültünk.
- Oké srácok. Hova akartok menni? – fordultam feléjük.
- A starbucksban kezdünk. – kacsintott Mia.

Amennyire hülyeségnek tartottam az elején ezt a fotózkodást,annyira élveztem. Először csak random képeket csináltunk egymásról,mikor a másik nem figyelt,majd egyre profibbra vettük a figurát. Mindenkiről születtek kifejezetten modell képek….vagy valami olyasmi. Az biztos,hogy a fiúk nem vettek vissza a hülyeségből. Párszor annyira nevettünk,hogy nem bírtunk fényképezni. Szinte egész Seoult bejártuk és a város minden pontján csináltunk képeket. Egy egész fénykép album betelt volna velük….és szerintem be is fog.
- Háát srácok ez őrült jó buli volt! – dőlt le Mia a székre a kávézóban ahová beültünk.
- Igen. Én is nagyon élveztem. – nevettem.
- Ennyi sztárfotót. Komolyan nem vagyunk normálisak. – dőlt le az asztalra Kio.
 - Sohase voltunk. – vágta hátba Seiji.

Mikor hazaértünk Sunhee hívott,hogy menjek át hozzá,mert segítenem kell neki valamiben.
- Sziaa Hugii! Ezer éve nem láttalak! – ölelt magához,mikor felértem a lakásba.
- Vicces,hogy most már egy városban lakunk,de alig találkozunk. – nevettem,miközben behúzott az ajtón. A nappaliban mindenhol ruhák hevertek szanaszéjjel.
- Őőőő itt valami tornádó söpört végig? – néztem a nővéremre. Ő a fejét forgatta,majd hatalmas mosollyal az arcán belekezdett.
- Ma este Nate szülei Seoul-ba jönnek,mert az apjának üzleti tárgyalása van. És ma fog hivatalosan is bemutatni nekik. – mondta nagyon izgatottan.
- De hát már találkoztál a szüleivel,nem?
- Csak az anyukájával és vele is csak futólag. Nem sokat vannak otthon. Az apja karácsonykor is üzleti úton volt. Szóval ez egy nagyon fontos este lesz.
- Ééértem. Hát Sunhee ez nagyon jól hangzik. De mit kell segítenem?
- Megcsinálni a hajam. – nevetett.

A gyönyörű nővérkém ♥

Több mint két órát készülődtünk. Sunhee meseszépen nézett ki,mikor végeztem a sminkjével is. Mivel ma nagyon belejöttem a fényképezésbe gyorsan csináltam róla egy képet. Nate pontban 8-kor jött érte. Sok sikert kívántam nekik és haza felé vettem az irányt. Már kanyarodtam be az utcába,ahol lakom,mikor megcsörrent a telefonom. Rákapcsoltam a kihangosítóra.
- Igen? – szóltam bele.
- Szia Seo! – hallottam meg Luhan hangját.
- Sziaa!
- Végre meg tudtam oldani,hogy fel gyere. Szóval,ha neked is okés akkor ma itt aludhatnál.
- Számból vetted ki a szót. 15 perc és ott vagyok.
- Oké. Várlak. – tette le a telefont. Gyorsan felszaladtam a lakásba és vázoltam Mia-éknak a helyzetet. Meglepődve vettem észre,hogy Sun és Rick megint ott tartózkodnak,de igazából mivel én úgyis elmentem itthonról legalább a srácok nem unatkoztak. A lelkükre kötöttem,hogy vigyázzanak a lakomra és a dorm felé vettem az irányt. Már a gondolatától is,hogy ma végre Luhannal alszom elöntött a melegség.

életük képe xd ♥

Leparkoltam a dorm előtt és felsiettem a lépcsőn. Az ajtó nagy meglepetésemre tárva-nyitva volt. Odabent nem égett lámpa és nagyon csend volt.
- Hahó?Van itt valaki? - mentem beljebb. Hirtelen két kéz ölelt át hátulról,de mielőtt sikíthattam volna ajkak tapadtak az enyémekre és vadul csókolni kezdték őket. Azonnal elszállt az ijedtségem. Csak egy valaki csókolt így.

Ezt is Kio kameráján találtam. Még a szilveszteri bulin csinálta,de nemtudom,hogy
mikor xd mindenesetre Mia nagyon jól érzi magát xd ♥