He is my boy.: Min- Welcome home

Az esti „mini szívroham” után haza felé vettem az irányt. Nagyon reméltem,hogy B hamar túl lesz ezen az egészen. Hihetetlenek voltak az emberek. Komolyan úgy éreztem,hogy nincs életük és egyfolytában a miénkkel szeretnének foglalkozni.
A lakásomban csend honolt. Túlzott csend. Egyedül Beth jött elém,farok csóválva. Mosolyogva hajoltam le,hogy megsimogassam a fejét.
- Hékás,hogyhogy te ilyenkor még ébren vagy? Hajnali egy óra van. –válaszul egy vidám csaholást kaptam. Beljebb sétáltam a nappali felé. Az asztalon egy levél hevert,Lucas kézírásával:

„Szia Tesó
Remélem jól mulattál. Direkt nem hívtalak fel,nem akartam zavarni. Velem minden oké,nem vertünk szét semmit Seijivel. Gyakoroltam a koreait! Bethet szorgalmasan levittem sétálni,úgyhogy büszke lehetsz rám J Seijivel elmentünk bulizni. Nyugi,nem tűntem el egész napra,pontosan 9 óra 54 perc van. Tudod, pm..hogy mondják koreaiul? na mindegy,sietek majd haza. Puszi meg minden.
Luc.”

Gondolhattam volna,hogy nem lesz itthon. Remélem,nem tegnap írta.
Gyorsan lefürödtem,majd,miután írtam egy smst Sehunnak és Baekhyunnak ( hiányzik már az az idióta feje) bebújtam az ágyamba és vártam,hogy elnyomjon az álom.
Másnap reggel-szokás szerint- a telefonom ébresztett. A managerem volt . Azt mondta,hogy a brazil Vogue holnap egy interjút szeretne készíteni velem a fotók mellé,skypeon keresztül,illetve szeretnék,ha emailben küldenék pár képet az első portfóliómból,hogy csatolják a cikkhez. A reggeli álmosságom miatt át sem gondolva az egészet,beleegyeztem. Azt mondtam,majd holnap beviszem az irodájába és egyúttal ott megejtjük a beszélgetést is.
Miután életet leheltem magamba és a reggeli kávéadagom is meg volt – illetve levittem Bethet sétálni- belevetettem magamat a képek keresésébe. ( Megjegyzem időközben ajtócsapódást hallottam,ami azt jelentette,hogy Lucas hazajött és valószínűleg már be is dőlt az ágyába.)
Egy óra után feladtam. Felforgattam mindent,de nem találtam sehol…és akkor beugrott. Nem itt van,hanem a villában. Vagyis a házunkban…abban a házban,ahol a fél életemet leéltem és ahová már több,mint 3 éve nem tettem be a lábam. Nem volt más választásom: el kellett mennem oda.
Most én hagytam egy kis üzenetet Lucnak az asztalon. Megetettem Bethet,majd előkerítve a ház kulcsait,amilyen halkan csak tudtam,összekészültem. Az autómban ülve tudatosult bennem,hogy tulajdonképpen hova is megyek. Tényleg több,mint 3 éve nem jártam arra. Liba bőrözni kezdett a karom.

A Nam villa Gangnam kijjebb eső részén feküdt. Amint bekanyarodtam a hatalmas bejáróba, ( először 10 percig szenvedtem a kóddal,ami szükséges volt ahhoz,hogy egyáltalán bemehessek a ház területére) megrohamoztak az emlékek…mi lesz majd,ha bemegyek? Anya még mindig nem tartózkodott Koreában,szóval nem szóltam neki,hogy jövök. Amúgy sem hinném,hogy itthon lett volna. A munka mindenek felett. A bejáróban nem állt más autó,tehát feltételezhetően nem takarított egyetlen szobalány sem odabent…igen voltak „cselédek” még szakács,kertész és medencetakarító is. Anyám szerette a csillogást,de ő maga még nem fogott rongyot a kezében.
Pár dolog,amit tudni kell a házról:
1. Nagy volt. Nagyon nagy. Már-már indokolatlanul nagy.
2. Viszonylag újnak számított,akkor építtették a szüleim,mikor 6 éves voltam,szóval nem itt töltöttem baba éveimet.
3. A domináló szín a fehér. Minden világos,nincsenek sötét szobák, maximum néhány helyen a bútorok kaptak szürkésebb árnyalatot. Anya mániája a minimalizmus. Oh és a fa is sok helyen megjelenik.
4. Sok a szoba. Mindenféle,nem csak háló. A dolgozó szobán keresztül a zenerészlegig,itt minden volt.
5.Hatalmas a belmagasság,olyannyira,hogy ha sokáig nézed,elszédülsz. A nagy terek miatt viszont jól lehet bújócskázni és rohangálni…oh,régi szép idők.
6. Sok az üveges rész. A ház 40%-a üveg. Szerintem. Néhol kifejezetten dominál az üveg,a nyitott terek a ház sajátosságai.
7. Gyönyörű kilátás,hatalmas medence, két óriási garázs ( nem tudom,hogy minek kettő).
8. Sok növény.

Azt hiszem röviden ennyi. Időközben már a bejárat előtt álltam. A biztonsági kamerák felém fordultak. Szerencsére csak ide szerelték fel őket. Nagyot sóhajtottam majd bedugtam a kulcsot a hiper-szuper zárba. Az egész „kastély” be volt riasztózva,szóval egyetlen rossz fordítás és magyarázkodhatok a zsaruknak,miszerint be akartam törni a saját házamba. A hallba lépve erős deja vu érzés fogott el. Megcsapott az ismerős illat,amit most nem tudnék megmagyarázni. A gyerekkorom orchideától és citrustól „illatozó” emlékei. Úgy döntöttem először körülnézek,hátha változott valami. A nappalival kezdtem. Már el is felejtettem,hogy mennyire kicsinek éreztem magam itt. Szó szerint. Olyan,mintha az óriások földjén járnál,akik bármikor össze taposhatnak. Ezt éreztem gyerekként…és még kicsit most is. Még az ajtó előtt levettem a cipőmet. Fehér márvány padló terült el a lábaim alatt. Mindig attól féltem,hogy egy hét alatt be fog koszolódni az egész,de tévedtem. Még most is ugyanolyan vakítóan fehér volt,mint az első napon. Mint már említettem,a belmagasság hatalmas volt. Óriási ablakok borították a falat,illetve egy üvegajtón keresztül ki lehetett menni a kertbe. Na és persze ott volt még a plazma tv,a kandalló és a hifi rendszer is. Néhol felfedeztem egy-két családi képet,de inkább a minimál festészet dominált a helységben,de csak elszórtan…és a növények,főleg trópusiak. A konyha és az étkező egybe volt nyitva a nappalival. Fontosnak tartom megjegyezni az apró részleteket…talán nem is olyan aprók. Igen,megint felsorolás következik,mert így könnyebb:
1. Nem voltak kihasználatlan terek. Értsd: minden apró kis folyosón,átvezető részen találhattál fortélyokat,mint például az ablak alatti ülőke,a mini üvegház,vagy az olvasó sarok.
2. A ház három emeletes volt,6 hálóval, 8 fürdővel ( mindegyik szobához tartozott egy,illetve volt kettő különálló is), 6 egyéb szobával,illetve minden szinten találkozhattál egy „mini” nappalival és kisebb bár részleggel.
3. A medencéhez négyféleképpen lehetett eljutni. Ja,és kettő volt belőle…mármint a medencéből.
4.Voltak pálmafáink ( fogalmam sincs,hogy élték túl a telet…a kertész valamit biztos csinált velük)
5. Üveglépcső vezetett minden emeletre. Néhol egy szinten több is volt.
6. A galérián keresztül lenézhettél a nappaliba.
7. Kint is le tudtál ülni…fotelekbe…mint a nappaliban…még tévé is volt. A kert egy része pedig szintezett volt. Vagyis emeletes…hülyén hangzik,tudom..néhány helyen az emeletről is kimehettél.
8. Az én szobám a legjobb mind közül…höhö.

Miután elhessegettem magamtól az emlékeket,tovább indultam. A nappali volt a háznak azon részlege,ahol a legtöbb családi vita történt..nem nagyon szerettem. Anya szemmel láthatólag eltüntetett mindent,ami apáé,vagy rá emlékeztetett volna..jellemző. Remélem az én itt maradt dolgaimhoz nem nyúlt. Kisandítottam a kertbe,illetve a medencére. A feszített víztükrön egyetlen hullám sem játszott…pont,mint anyám hideg tekintete.
Mikor kicsi voltam,sokszor eltévedtem itt..de tényleg. Egy nyolc évesnek igazi labirintus ez a hely,egy elvarázsolt kastély. Az emelet felé vettem az irányt. Az én hálóm a harmadikon helyezkedett el,a medence felőli oldalon. Amit nagyon szerettem,az a második és harmadik emeletet összekötő rész volt ( összesen két lépcsőn keresztül lehetett felmenni a harmadikra. Ez volt az egyik). A másodikon lévő folyosó gyönyörű mestermunka volt. Ha jól emlékszem a szüleim Barcelonából és Rómából kértek fel két tervezőt,az ő fejükből pattant ki az egész ház. Végig haladva a folyosón,kellemes emlékek is eszembe jutottak. Az ablak melletti fotel,amiben órákig is tudtam bámulni a tájat. Az üvegezett „mini” nappali,ami Baekhyun nagy kedvence..néha még most is megemlíti. Kezemmel végigsimítottam a falon. Ismét egy fájó ponthoz érkeztem. Apa zeneszobája. Gombóc kezdett nőni a torkomban,miközben lenyomtam a kilincset. Zárva volt. Gyorsan előkerestem a kulcscsomómat. Szerencsére minden ajtóhoz volt egy. Biztosnak tartottam,hogy anya nem sok mindent hagyott meg apa dolgaiból. Amint beléptem az ajtón,tátva maradt a szám. A hófehér szoba közepén még mindig ott volt a zongora,amin apa játszott anyának,az esküvőjük napján. A polcokon ott sorakoztak a nappaliból eltüntetett családi fotók, a falakon lógtak Ian régi gitárjai..Amilyen sebességgel bejöttem,olyan gyorsan zártam vissza az ajtót. Túl sok ez nekem egyszerre…az emlékek…a régi családi dolgok…nem értem anyát…miért tartotta meg ezeket?
- Jól van Min. Ne ezért jöttél. –korholtam magamat hangosan. Gyorsabb tempóra kapcsoltam,és csak a szobám ajtajánál álltam meg… Vajon apának még van kulcsa ide? … Nem,nem,felejtsd el. Nem ezért vagy itt!
Benyitottam. Megcsapott az ismerős orchidea illat. Mindig volt az asztalomon. Érdekes módon most nem. Akkor honnan jön ez az illat? Lehet,hogy csak beképzelem. Elmosolyodtam,amint megláttam az itt hagyott ruháimat. Senki sem nyúlt hozzájuk azóta,mégsem voltak porosak…a takarítónők. Gyorsan bekukkantottam a gardróbomba..ott is minden a helyén volt. Persze sok holmimat átvittem a lakásomba,itt csak azokat hagytam,amik nélkül megvagyok.
Imádtam/imádom a régi,vagy annak kinéző dolgokat…és a fát..ha valaki belép a birodalmamba,rögtön észre is veszi. Ahol megfordultam a világban,elhoztam valami kis szuvenírt. Talán ez volt az egyetlen hely a házban,ahol szerettem lenni. Az egész engem tükrözött..minden egyes négyzet centiméter.
A következő pillanatban azon kaptam magam,hogy az ablak előtti, plafonról lelógó kis fotelemben ülök,és csak bámulok kifelé. Napi szinten csináltam ezt régen..sokszor apa is bejött hozzám,bekucorodtam az ölébe,és ringatózva mesélt nekem mindenfélét,miközben Seoul éjszakai fényeit csodáltuk…túl sok emlék..megint. Keresd a képeket,Min!
Próbáltam a feladatomra koncentrálni. Szerencsére tudtam,hogy hova pakoltam el a modellkedéssel kapcsolatos dolgaimat : ágy melletti komód,legfelső fiók. Bingó! Két percbe sem telt és a kezemben tartottam a képeket rejtő mappát. Szerintem azóta nem nyúltam hozzá,mióta kész lettek a fotók. Túl sok fájó emlék. Most sem nyitottam ki,csak elraktam a táskámba,ügyelve,hogy össze ne gyűrődjön.
És most? Meg van,amiért jöttem. Gondolkozva ültem le az ágyamra. Jólesően besüppedt alattam. Szerettem ezt az ágyat. Végigsimítottam a puha,fehér ágyneműn. Az illata sem változott. Egy darabig még merengtem,majd eldöntöttem,hogy… ennyi volt. Elég a múltból. Az ajtóból még visszanéztem,gondolataimba vésve minden egyes kis zugot..újra…kitudja mikor jövök vissza legközelebb.
Nem tudtam megállni: benyitottam a szüleim régi halójába is. Arra számította,hogy anya nem használja már ezt a szobát. Nagy megdöbbenésemre nem így volt. A jele szerint még mindig itt aludt. Persze egyetlen árulkodó jelet sem hagyott meg,ami arra utalt,hogy itt egykor egy férfi is aludt vele. Körbenéztem,majd becsuktam az ajtót. Ennyi elég volt.
A többi helyiségbe csak futólag néztem be. A kertet is beleértve. Emlékeztem mindenre. Nem akartam tovább itt maradni. A bejárati ajtóból még egyszer visszapillantottam,majd a felgyülemlő emlékeket visszagyömöszöltem a helyükre az ajtó zárjának kattanásával.
Az autómban ülve nyugodtam csak meg…igen,idegességet éreztem. Sokan kérdezték,hogy miért élek egy három szobás lakásban,ez után a csoda után. A válasz egyszerű: elegem volt abból,hogy mindenki ez alapján ítél meg. Nam MinYung,a szerencsecsomag,akinek mindene meg van az életben. Gyűlöltem ezt. Az emberek nem ismertek,mégis úgy gondolták,joguk van ítélkezni felettem. Igen,gazdag vagyok,ezt sohasem tagadtam. Miért is tettem volna? Nem szégyelltem. Igen,szerencsés voltam,hogy nem kellett megküzdenem a betevő falatokért a konyhaasztalnál. És akkor mi van? A boldogság soha nem tartozott a napi rutinomhoz, életem első 16 évében. Mindig történt valami,ami elrontotta az egész idillt. Valószínűleg külső szemmel nézve tökéletesnek látszott az életem. Hatalmas ház,gazdag család,szép karrier. A valóság viszont teljesen más volt: mindig egyedül éreztem magam itt. A hatalmas falak,az egész ház fojtogatóan mutatta meg minden egyes nap a magányt. Én soha nem kértem hat hálószobát,800 négyzetmétert…csak annyit szerettem volna,hogy a szüleim szeressék egymást…és engem. Mi mást kívánhatna egy kislány? Én tökéletesen meglettem volna a hónaponkénti összejövetelek, vagy a puccos partik nélkül,amik semmi másról nem szóltak,mint a helyi gazdagok dicsekvéseiről,miszerint nekik drágább konyhabútoruk van,mint a mellettük állónak. Ez az egész villa egy álom volt. Tökéletes otthon, korántsem tökéletes szülőkkel. Hatalmas méretek,tiszteletet parancsoló,tekintélyes formák. Ordított belőle a pénz. Ami véleményem szerint felesleges volt. Hárman laktunk itt..három ember,több,mint 800 négyzetméteren. Egy kezemen meg tudtam számolni,hogy hányszor éreztem itt boldognak magam.Egyáltalán nem élvezetes a hónaponta megjelenő fotósok látványa,akik különböző lakáskultúra magazinok számára kattintgatják a fényképezőiket..természetesen a hálószobám sem volt kivétel...
Ezekkel a gondolatokkal hajtottam ki a parkolóból,kis idő múlva pedig az emlékek fojtogató árjából is.

És akkor jöjjön egy kis kép bemutató.Csak egy pár helyiségről csináltam fotókat,mert siettem ( magáról a házról elfelejtettem képet csinálni...majd esetleg legközelebb):