Seo Young - Here and Now

Vasárnap. Nem a saját ágyamban fekszem. De nem is dormban. Felülök a hatalmas francia ágyon és végig nézek magamon. Vagyis azon,hogy nincs rajtam semmi. A Chanel ruhám a szoba sarkában hever a cipőimmel együtt. Tegnap volt a Melon….de mi a fene történt aztán? Egy meleg kéz ér a hátamhoz és simogatni kezd a gerincem vonalán. Megfordulok és egy félig még alvó Luhant pillantok meg,szintén alul öltözve.
- Luhan? Mi a francot keresünk itt? – hajolok oda hozzá,hajamat oldalra fogva. Szerelmem nyújtózik egy nagyot,majd magához húz.
- Megünnepeltünk egy nagyszerű estét. És az ünneplésünk túl jóra sikeredett. – mutatott a ruhámra a szoba végében. Kezdtek rémleni az este részletei. Az EXO nyert. Nem is egy kategóriában. ( Majd a neten megnézem pontosan melyikben.) Aztán a Shinee is nyert. Táncoltam. Nagyon sokat….nagyon sok mindenkivel. Rémlik,hogy Luhan elrángat valahova,aztán,hogy beülünk egy taxiba és….hát a többi szerintem egyértelmű.
- Hány óra van? – pattanok fel az ágyról,a telefonomért nyúlva. 11:30.
- Úristen! Luhan,majdnem dél van!
- Mi? Nekem 1-től próbám van! – csattan fel, és ugyan azzal a lendülettel ugrik fel az ágyról,mint én. Mindketten rekord sebességgel felöltözünk( kicsit talán túl elegánsak voltunk,de nem volt váltó ruhánk) és mint, Bonny és Clyde kézen fogva rohanunk le a hotel recepciójához,hogy leadjuk az ajtót nyitó kártyát. Meg kell jegyeznem,hogy ez a művelet 15 cm-es tűsarkúban életveszélyes volt. Mielőtt beszállnánk a hotel előtt parkoló taxiba,még visszapillantok,hogy megnézzem mégis hol töltöttük az éjszakát. Ritz Carlton Seoul . És a név alatt az a bizonyos 5 csillag. Szóval Seoul legdrágább hoteljét sikerült kiválasztanunk. A taxi Luhant kiteszi a dormnál,én pedig hazavitetem magam.

Hétfő. Egész nap rohantam egyik fotózásról a másikra. Nagyon szoros volt a menetrend. Az ebédszünetemet Lee Joon-nal töltöttem,mert ragaszkodott hozzá. ( Nyugi,semmi sem történt köztünk) És nem csak Luhan miatt nem. Nem akartam megint modell pasival kezdeni….de ez egy hosszú és fájdalmas történet.


Kedd. Csak délutánra kellett bemennem dolgozni,hogy úgyhogy délelőtt elmentem megnézni az EXO próbáját. Min is ott volt. Jót beszélgettünk.
- Seo! Seo! – kapta el valaki a karomat a kijáratnál. Mikor megfordultam egy mosolygó Key-el találtam szembe magam.
- Sziaa Kibum! – öleltem át.
- Hogy-hogy itt? EXO próbát néztél?
- Nem. Trainee vagyok. Ma kezdtem. – mondtam nagyon komoly hangsúllyal. Key arcáról lefagyott a mosoly és úgy nézett rám,mint akit meglőttek.
- Hééé nyugi. Csak vicceltem. – nevettem el magam.
- Jaaa igen? Pedig örültem volna neked. Naaaa gonosz vagy – boxolt bele a vállamba.
- Csak egy kicsit. – kacsintottam rá.
- Amúgy miért rohantál utánam?
- Őőőő miért is… ja megvan! Csak meg akartam kérdezni,hogy mikor megyünk el kávézni. Tudod,múltkor beszéltük Jonghyun-nal.
- Óóóó tudom. Hát ma már nem érek rá,de holnap szívesen. – mosolyogtam.
- Tényleg? Akkor majd hívlak,mert még nem tudom,hogy hogy tudunk elszabadulni. De most mennem is kell. Akkor holnap Seo! – ölelt át,majd a lift felé futott.

Pont 3-ra értem be a Vogue-hoz. A főnököm,most is a hallban várt és együtt mentünk fel az 5.-re a fotózáshoz. Csak egy nagy fehér vásznat láttam és rengeteg lámpát,úgyhogy  gyanítottam,hogy ez egy művészibb sorozat lesz.
- Kwon úr. Ki lesz a mai modell? – léptem oda hozzá,a kezébe adva egy objektívet.
- Sen Mitsuji. – vette ki a kezemből. A név hallatára lefagytam. Nem. Az nem lehet,hogy ő az. Hiszen ő Japánban van…
- Seo? Hahó Seo! Jól vagy? – rázta meg a vállamat, ezzel visszahozva a merengésemből.
- Te-tessék? Persze,csak elgondolkodtam. – fordultam a főnököm felé. Istenem,csak ne ő legyen. Ajtócsukódás.
- Óóó már itt is van. Pontos,mint mindig. – csapta össze a tenyerét Kwon úr. Olyan lassan fordultam meg, amennyire csak tudtam. És akkor a szemébe néztem. Tökéletesen találkozott a tekintetünk. Megbénultam. Ő volt az….tényleg ő volt. Láttam az arcán,hogy ő is épp úgy meg van lepve,mint én.
- Seo,hoznád azt a mappát? – tette a vállamra a kezét Kwon úr. Nem feleltem,csak felkaptam a fekete dossziét és követtem Sen felé. A földet bámultam,mikor mellé értünk. Ő is hasonlóképp tett.
Miután a főnökömmel üdvözölték egymást,Kwon úr mellém lépett.
- Hadd mutassam be az asszisztensemet, Hwang Seo Young-ot! – lassan felemeltem a fejem és ránéztem. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Felém nyújtotta a kezét.
- Nagyon örülök! Sen Mitsuji vagyok. – mondta monoton hangon. Mikor kezet fogtam vele a szorítása szokatlanul erős volt és nem akart lazulni.
- Khm,ismeritek egymást? – köhintett Kwon úr. Olyan gyorsan engedtük el egymás kezét,hogy ez válasz volt a kérdésére.
- Ne-nem. Most találkoztunk először. – szólaltam meg még Sen előtt. Nem hagyhattam,hogy elmondja Kwon úrnak az igazságot. Nem akartam,hogy bárki tudjon róla…

A fotózás nagyon jól ment. Kivéve,hogy olyan ideges voltam,hogy alig bírtam koncentrálni a főnököm utasításaira. Sen még mindig nagyon profin mozgott a kamera előtt. Semmit sem változott.
- Rendben! Végeztünk Sen! Köszönöm a munkádat! – hajolt meg Kwon úr. Sen is így tett. Miután összerendeztem az objektíveket,Kwon úr haza engedett. Igyekeztem olyan gyorsan beszállni a liftbe,amennyire csak tudtam,de egy kéz megállította a csukódó ajtót és a tulajdonosa beszállt mellém a kabinba.
- Beszélnünk kell! – nézett rám azokkal a mély barna szemeivel.
- Nem hiszem,hogy lenne miről. – tettem karba a kezem.
- Seo,mi volt ez az egész? Miért tagadtad le,hogy ismersz?
- Nem én mutatkoztam be úgy,mintha először találkoztunk volna. – néztem rá.
- Mégis mit kellett volna mondanom? A legkevésbé rád számítottam itt. Azt hittem,hogy Japánban vagy,mert mikor elmentem akkor…- itt elhallgatott.
- Akkor? Akkor engem otthagytál, arra hivatkozva,hogy a munkád fontosabb? Ilyen nehéz kimondani? – léptem hozzá közelebb. Ő kezeit a tarkójára kulcsolta.
- Tudod,hogy ez nem volt ilyen egyszerű. És kértelek,hogy gyere velem. – csattant fel.
- Óó tényleg? Te nem kértél,hanem választási lehetőség elé állítottál. 18 éves voltam,1 hónappal az érettségi előtt. Csak annyit kértem,hogy várj egy kibaszott hónapot,de nem sikerült. Inkább elrepültél Seoulba. – kezdtem tényleg ideges lenni. Közben leért a lift.
- Várj már! – futott utánam,mikor elindultam a kijárat felé.
- Mégis minek? Mi mondanivalód van még?
- Csak….beszéljünk. Fogalmad sincs róla,hogy milyen nehéz volt otthagyni téged,de meg kell értened,hogy ez volt életem lehetősége.
- Óóó én megértem. Most is és akkor is megértettem. Remélem tényleg jól döntöttél. Sok sikert a karrieredhez. – rántottam ki a kezem a szorításából.
- Seo , légyszives!  Van fogalmad róla,hogy milyen érzés most itt látni téged? Nagyon hiányoztál nekem. – nézett a szemembe.
- Sen , mégis mit vársz, mit mondjak? Hogy te is hiányoztál nekem és felejtsük el,ami történt? Hogy kezdjük tiszta lappal? Hát ez nem ilyen egyszerű. Ne gondold azt,hogy csak a te életed változott.
- Én nem várom el ezeket Seo. Csupán annyit kérek,hogy igyál meg velem egy kávét és beszéljünk. Kérlek.
- Egy kávé. 15 percet kapsz. – sóhajtottam.

Beültünk egy közeli kávézóba. Fogalmam sem volt,hogy mi fog kisülni ebből az egészből,de nem volt könnyű újra ilyen közel lenni hozzá.
- Szóval most itt laksz és fotós segédként dolgozol. Régen is szerettél fotózni. – kulcsolta össze a kezeit az álla alatt.
- Azért ez eléggé különbözik attól. – feleltem. Kezdett nagyon érződni,hogy kerüljük a forró kását.
- Najó! Mindketten tudjuk,hogy nem azért ültünk be ide,hogy bájcsevegjünk. – szólaltam meg , megtörve a csendet. A mellettem ülő mélyet sóhajtott.
- Seo, én …szeretném,ha tudnád,hogy életem legnehezebb döntését hoztam meg mikor otthagytalak. De kellett a pénz és…
- Na ne! Állj! Kellett a pénz? Japán egyik legjobban keresett modellje voltál és vagy a mai napig. Úgyhogy ne mondd nekem,hogy kellett a pénz,mert ettől csak még szánalmasabb lesz ez az egész.
- Ha megengednéd,hogy végig mondjam annak nagyon örülnék. – csattant fel.
- Ohh elnézést. Csak tessék. – dőltem hátra a székben.
- Tudom,hogy hibáztam,de ne gondold azt,hogy ez csak neked volt nehéz. Hogy csak te szenvedtél. És ha kicsit is megpróbáltad volna beleképzelni magad az én helyzetembe akkor talán máshogy állnál a dolgokhoz. – mondta nagyon idegesen.
- Szerinted nem próbáltam? De emlékezz vissza,hogy miket mondtál nekem. Hogy én még gyerek vagyok hozzád és hogy új lehetőségekre vágysz,mert nem akarsz mellettem leragadni. – csattantam fel. Sen arca komoly lett.
- Óóó rémlik már? Igen,emlékszem rá. Minden egyes szóra. Bezzeg arra jó voltam,hogy megdugj. Végülis mire jó egy 16 éves lány,ha nem erre? – csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Sen keze ökölbe szorult.
- Seo hagyd abba! Tudod jól,hogy ez nem így volt. Szerettelek téged,jobban mint bárkit. 3 év,nem kevés idő és,ha csak arra kellettél volna,akkor nem maradunk együtt ilyen sokáig! És amiket mondtam neked,azokat azért mondtam,hogy megutálj. Hogy könnyebben elengedj majd….de ehelyett csak rosszabb lett minden. – láttam rajta,hogy keresi a szavakat. Ezzel én sem voltam másképp. Éreztem,hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akartam,hogy sírni lásson.
- Ne-nekem mennem kell. Már így is letelt a 15 perc. – álltam fel,magamra véve a kabátomat,közben letöröltem legördülni készülő könnyeimet. Sen elkapta a kezem,ezzel utat engedve egy sós könnycseppnek.
- Seo, én… sajnálom. Őszintén. Nagyon nehéz most ilyen közel lenni hozzád. Fogalmad sincs mennyire hiányoztál. – nézett a szemembe.
- Ne..ne mondj ilyeneket. Felejtsük el egymást. Kérlek,csak….felejts el. – suttogtam. Sen nem szólt semmit,csak magához ölelt.
- Ne kérj tőlem olyat,amit nem tudok megtartani. – suttogta ő is. Csak álltunk így egy darabig,majd a telefonja hangos csörgése szakította meg a pillanatot. Mélyet sóhajtott és elengedett. A füléhez emelte a telefont. Kb. 4 mondatot beszélt,majd letette.
- Most mennem kell. Itt a számom. Találkozzunk még. Te is tudod,hogy ez így nincs lezárva. – adott a kezembe egy névjegykártyát,majd egy puszit nyomott a homlokomra és a kijárat felé indult. Csak álltam ott,a kártyát szorongatva és olyan mérhetetlenül üresnek éreztem magamat.


A dorm ajtaja előtt álltam. Hezitáltam,hogy bekopogjak-e, de az ajtó hírtelen kinyílt és Chanyeol-lal találtam szembe magam.
- Sziaa Seo! Gyere be nyugodtan. Éppen vásárolni indultam. Hozzak neked valamit?
- Nem,köszönöm. – mosolyogtam rá,majd beléptem az ajtón. A nappali és a konyha is üres volt,ezért Luhan szobája felé indultam. Kopogás nélkül benyitottam,remélve,hogy ott találom,remélhetőleg egyedül. Szerencsére igazam lett. Lulu az ágyán ült,a laptopjával az ölében. Mikor meglátott az arcán hatalmas mosoly jelent meg. Letette a gépet az asztalra és felém sétált.
- Szia Seoo! – kapott fel és megpörgetett.
- Szia! Nagyon nagy baj lenne,ha ma itt aludnék? – temettem a fejem a vállgödrébe.
- Dehogyis. Sehun ma úgyis Min-nél alszik. De történt valami? Olyan fura a hangod? – simogatta meg a hátamat.
- Csak fáradt vagyok. Hosszú napom volt. De lehetne,hogy így maradjunk egy darabig? – suttogtam.
- Persze. Egész este így maradhatunk ha szeretnéd. De éppen fürdeni készültem. Velem jössz? – kérdezte. Én csak bólintottam,majd egy csókot nyomtam a szájára. El akartam felejteni mindent és mindenkit. Csak Luhannal akartam lenni. Itt és most. Más nem számított.

Danbi: California, Seoul, Hong Kong...

Bocsánat az eddigi nagyon semmi alakításomért. Az edzőtábor nagyon kimerített, így csak a fontos dolgokat közöltem veletek mindig, ami összegezve a többszöri napi halálból állt, néha megspékelve egy-egy beach partival, amiken zajlottak ám az események, de ez Sunhee, a csapat, a bennfentesek és az én titkom marad. Nem akarom, hogy valaki lepcses szájúnak eljárjon a kis pampogója és lebuktasson az én skyscraper-em előtt.  Oké mielőtt ez is eljut a fülébe tisztára mosom magam. A partik annyiból álltak, hogy délutánonként (mikor még maradt annyi erőnk, hogy lebotorkáljunk a partra) egy kisebb társasággal összehaverkodva szeltük a habos víz hullámait… hú de szép költői voltam.  Na lényeg a lényeg, hogy egy hét fős csapattal ismerkedtünk meg, ahol volt egy fiú, aki számára  nem voltam közömbös, sőt… de már az elején közöltem vele, hogy ha barátságnál többet akar, akkor engem már vehet is fel a megszerezhetetlenek listájára, mert én nem csalom meg a párom… vagy mégis? 

Minden egy gyönyörű napos reggelen kezdődött. A szobában hevertem a hatalmas ágyon és bámultam a felkelő nap sugarait.

- B, keljél. – jött be Sunhee.

- Kelek. – válaszoltam nem túl sok életerővel, de azért kivarázsoltam magam a puha párnák közül és a szekrényhez lépve elővettem egy sporttopot meg egy rövidnadrágot, amit magamra kaptam egyből és álmos képpel mentem le a hotel előcsarnokába, ahol az egész csapat ránk várt.

- A notórius későnk is megérkezett.

- Haha… nagyon vicces. Nem szállnátok le végre arról, hogy mindig elkések? Legalább itt vagyok,még ha pár perccel később is.

- Ez igaz. – mondta az öreg és kivezényelt minket . Kiadta a szokásos reggeli futótávot, majd mindenki elindult a maga kis kijelölt területére, hogy végigfussa a néha lehetetlenül hangzó útvonalat.  Szokásos program a harmadik itt töltött napunkon, de miért írom le ezt? Ugorjunk a délutánra.

- Délután…- kezdte az öreg. – Pihenőt kaptok. – mindenki visítozva örült a jó hírnek.  Szobáinkba mentünk és meleg zuhannyal lazítottuk beállt izmainkon. Miután ezzel is végeztünk fel a bikini és irány a homokos tengerpart… blablabla.. szóval odafele meg volt a kellő izgalom, mert ha tízszer nem tévedtünk el akkor egyszer sem., de legalább odaértünk. Megismerkedtünk egy hét fős társasággal. Neveket nem sorolok, mert az én agyam is nehezen fogadta be őket, de ez lényegtelen. Ami fontos az az, hogy velük voltunk minden szabad délutánunkon amit itt töltöttünk San Fransiscoban és este mi sunheeval rendszerint kilógtuk egy kis esti beach-partyra, ami valljunk be néha nagyon rossz végbe torkollott. Ott volt az első, mikor sikerült kicsit másnaposan nuku alvással edzésre menni, szóval az a reggel egyenlő volt egy öngyilkosság… gondoltunk mi és hát igazunk lett. Egész délután azt mondogattuk,hogy mi ma este nem megyünk sehova, nem éri meg, ennek ellenére lábunk magától útra indult a part felé, hogy ismét bevegyük az éjszakát egy különbséggel, figyeltünk magunkra. Az alkohol fogyasztásunkra, ami körülbelül a nullával volt egyenlő. A mámorító érzést biztosító italok nélkül is felhőtlenül tudtuk érezni a tábortűz mellett üvöltő zenét. Eddig minden szép és jó… egészen addig míg meg nem éreztem egy nyakamban lihegő az alkoholtól és cigitől bűzli nem éppen józant fiút, ahogy  fenekemnek dörgölőzik. Elhúzódtam tőle, de ő jött közelebb nem foglalkozva testbeszédemmel, amivel egyértelműen visszautasítottam.

- Max, részeg vagy. – próbáltam hatni rá, de nem jött össze. - MAXEY- üvöltöttem, hogy végre figyeljen rám. – Max, megbeszéltünk. –váltottam kedvesre, hátha így jobban megérti, de ez a próbálkozásom is kudarcba fulladt.  – Sam, please. – szóltam a hozzám legközelebb lévő ismerősnek, de nem hallott. Hangom teljesen elnyomta a zene.- SAMUEL. – kiabálásom se volt segítségemre. Már kezdtem feladni és hagyni magam, mikor Sunhee közeledő alakját láttam és egy pohár jeges vizet a kezében. Mikor odaért hozzánk kezembe nyomta a poharat, aminek tartalmát egyből a mögöttem álló fiúra locsoltam. – Remélem visszatértél közénk. – mondta ennyit és elmentem.

- B, mi  a baj?- jött utánunk Sam.

- Komolyan kérdezed? Nem igaz, hogy ebből a kibaszott társaság egy ember se vette észre mennyire irritál Max közelsége. Még hívtalak is, hogy vidd el onnan… de nem te odafordultál, majd vígan kacarászva rólam tudomást se véve szentelted figyelmed a körülötted lévőknek. Megmondta a legelején, hogy nem vagyok beszerezhető példány, ennyire nehéz ezt felfogni?

- Max…- mondta a hátam mögé nézve.  Hátrafordultam én is.

- Ne gyere a közelembe. – álltam arrébb.

- B sajnálom…én…nem tudom mi volt velem.

- Ohh… tényleg? Talán ha egy kicsit kevesebb alkoholt fogyasztanál, vagy redukálnád a bagómennyiséget amit elpusztítasz egy este alatt nem beszélve az egyéb hangulat fokozó szerekről, talán tudnád mit csinálsz.

- B…

- Nem akarom még egyszer hallani a nevem a te szádból… egy darabig biztos, hogy nem. – hagytam faképnél a két fiút és visszasétáltunk a szállodába, ahol az estét elfelejtve másztam az ágyba és aludtam el egyből.   Három négy napig nem is mertem még csak a part közelébe se menni, amit senki nem értett Sunheen kívül mivel egyedül ő tud az ott történtekről, de a haragom egy pár nap után elszállt és kimerészkedtem a szálloda négy fala közül.

- Nézzétek ki van itt.- hallottam az ismerősen csengő hangokat.

-Lálihó. –köszöntem a szokásos B-üdvözléssel, majd leültem közéjük.

- A jéghercegnő megenyhült?- elegyedett beszélgetésbe Sam.

- Haha… egyébként nem, csak már fusztrált a bezártság amibe taszítottam magam.

- B.- hallottam Max hangját.

- Felejtsük el. – szakítottam félbe. – De ne legyen legközelebb.

- Egyébként mit tud a barátod?

- Mi van szeretnél tanácsokat kérni tőle? – mosolygott mindenki körülöttünk. – Várj megkeresem a főneke számát, hogy engedélyt kérj a beszélgetésre. Azután szükséged lesz egy manager számára, aki gondolom tovább küld a gorillákhoz, akik… - nem tudtam befejezni a mondatom, mert már én is a többiekkel röhögtem.

-  Szóval a barátod híresség.

- Igen.

- És akkor te…

- Ha arra tippelsz, hogy azért vagyok-e vele együtt, mert híresség el kell szomorítsalak édes, de nagyon mellé nyúltál.

- Most már tényleg kíváncsi vagyok mit tud. – mondta Sam.

- Szeretni. –álltam elő ezzel, de a társaság megint nevetésben tört ki.

- Látjátok ezért, nincs senkitek. Belegondoltatok már abba,milyen ha egy ember mellett vagytok? Aki mindig ott van veled, ha kell?  Elképzelni nem tudjátok milyen az az érzés, mikor egy ölelésével képes mindent elmondani… mikor képes vagy szavak nélkül megérteni a másikat…

- B, szerintem hagyjad, képtelen felfogni.

- Sunhee azt akarom, hogy végre megértsék, hogy ezek az egy éjszakás kalandok…

- B-nek igaza van. – halottam hátam mögül egy hangot.

- Ooohh, megérkezett a becserkészhetetlen.

- Inkább a boldog párkapcsolatban élő. – javította ki Max-ot Rachel.  

Az érkező lánnyal hegyi beszédet tartottunk a csapat hét idiótájának, aminek ugyan semmi haszna nem volt egyenlőre, azért reméltük, hogy elgondolkoznak a dolgon.

Ennyi az összes izgalmas dolog, ami velem történt San Fransiscoban és Los Angelesben egyenlőre semmi, bár kétlem , hogy abban a maradék négy napban, amire visszamegyek bármi izgalmas fog történni, de hátha.

Már Seoul felett voltunk, mikor rájöttem, hogy elfelejtettem Mei-t felhívni, hogy akkor kijön-e értem, de mivel utolsó pillanat lett volna, így nem nyaggattam szegényt, hanem a gép leszálltával és cuccaim összepakolásával fogtam egy taxit és hazakocsikáztam. Az út elég hosszú volt Incheontól az én „palotámhoz”, de közben legalább volt időm nézelődni és a hiányzó dolgokra egy-egy röpke pillantást vetni.  az ajtóm előtt toporogtam és a kulcsomat kerestem, amit kivételesen rövid idő alatt megtaláltam a hatalmas táskában és a kulcslyukba helyezve utat engedtem magamnak, hogy belépjek az csendtől és magánytól kongó üres lakásba.

- Welcome back B- üdvözöltem magam.  Behúztam bőröndjeimet és kipakoltam a fölös ruhákat belőle, betettem újakat és a konyhámba szambáztam. Megittam egy pohár vizet és még egyszer körbenéztem a lakásban, hogy nem hagyok-e otthon semmit. Mikor úgy gondoltam , hogy minden meg van elköszöntem a lakástól ( igen szeretem a lakásom és mindig elköszönök tőle, ha messzire megyek .-.) és magára hagytam. Bepattantam a kocsiba és elindultam a dorm felé.  Az úton nagy forgalom volt így a körülbelül fél órás utat sikerült másfél óra alatt, de legalább épségben megtennem.  Mikor odaértem kezeim közé vettem cuccaimat és egyből indultam a fiúkhoz. Ráfeküdtem a csengőre és türelmetlenül vártam ki nyit ajtót.

- Jól van már, nem vagyunk süketek. - hallottam az ajtó túloldaláról. Mosolyognom kellett D.O. reakcióján, miközben ujjaimat lefejtettem csengőről.  

- Szióka. – köszöntem a meglepődött fiúnak. – Csukd be mielőtt beleszáll egy sülgalamb .- mosolyogtam egyet,majd egy puszit nyomtam arcára üdvözlésképpen. –Hahó, Kyungsoo. – kapálóztam kezeimmel szemei előtt.

- Ja bocsi, csak.. gyere be.

- Csak? –tartottam kint magunkat még egy picit.

- Kyungsoo, ki az?- jött oda Suho is.- Huha… Szia B. Nem jössz be?

- De- mosolyogtam- amint megmondjátok mi furcsa van rajtam.

- Csak fáradt, ne törődje vele. - húzta be Kyungsoot. - Egyébként nagyon jól nézel ki.

- Köszönöm- követtem a két fiút.

- B?- jött még egy csodálkozó szempár a nappaliból.

- Komolyan mondom ugorjuk át ezt. Igen én vagyok és nem egy szellem, vagy egy hasonmás, vagy egy őrült rajongó , aki átplasztikáztatta magát, hogy a közeletekbe férkőzzön.

- Ez B. – mondta Lulu, majd odajött megölelni. – Szia izompacsirta. 

- Izompacsirta?

- Láttuk a képet. Chanyoel azt mutogatta két napig mindenkinek. Az SM összes tagja látta, a takarítókat és a recepciósokat is beleértve.

- OMG. Idióta. Egyébként hol van?

- A szobájában. – szótlanul indultam el párom lakása felé. Kopogtam az ajtón, majd lassan a ’szabad’ szó elhangzása után benyitottam.

- B?

- Baek, ne kezd te is. – mondtam miközben szerelmem felé lépkedtem. – Szia édes. ültem ölébe és puha ajkaira egy apró csókot hintettem.   Az indulás előtti este meséléssel telt az én részemről és már eléggé untam, hogy mindenki kukán ül velem szemben és csak én jártatom a számat. - É veletek mi van? tényleg Kris…- fordultam a kínai felé. – Mei-el mi van? Nem volt otthon mikor csöngettem és a telefonra se válaszolt, ugye nincs semmi baja?

- Hát, ami azt illeti…

- Nem akartuk elmondani, amíg vissza nem jössz az edzőtáborból. - fejezte be Chanyeol.

- De mit?

- Meit meglőtték.

- Micsoda?!

- B nyugi, nincs komoly baja.

- Te velem jössz, meg te, te és te…. mindenki. - állítottam fel az egész csapatot és a kocsikhoz rángattam őket.  Krist, Layt és Lulut belökdöstem a kocsim hátuljába, míg páromat magam mellé ültettem, a többieket meg a céges kocsihoz lökdöstem. Mikor már mindannyian valamelyik járműben ültünk bepattantam én is és nem figyelve a sebességkorlátozásokra indultam a kórház felé. Persze útközben többször is megkaptam, hogy azért ők még életben akarnak eljutni a kórházig, de nem foglalkoztam velük, csak mentem , ahogy tudtam. Bent egyből keresni kezdtem a szobát, amiben legjobb barátnőm feküdt és kopogás nélkül rontottam be. Megnyugodtam mikor láttam békésen szundikáló alakját. Csendben visszahúztam az ajtót és a kijárat fele indultam.

- Megnyugodtál.

- Nem teljesen, de legalább tudom, hogy nincs életveszélyben. 

Másnap reggel korán keltünk. Bepakoltunk bőröndjeinket a kocsikba és mielőtt a reptérre mentünk még egy gyors látogatást tettünk Meinél, aki az orromra kötötte, hogy tartozok neki egy magyarázattal, amit párom is követel az sms-em, majd a hangrögzítőn hagyott üzenetem után. Megígértem nekik, hogy amint visszatértem Californiából mindent elmondok nekik, de most nincs rá idő. Elköszöntünk a lábadozó lánytól és reptérre mentünk…

- Mit veszel fel? – éreztem Chanyeol leheletét nyakamon.

- Majd megtudod.- szembe fordultam vele, nyomtam egy cuppanósat orcájára és kilökdöstem a szobából. – Menj készülj el, addig Yemin segít nekem. 

Miután sikerült kitessékelnem kíváncsi páromat előhalásztam bőröndömből azt a ruhát, amit különleges alkalomra tartogattam.  Nehezen, barátnőm segítségével sikerült magamra operálni a tökéletes darabot- Megvártam még ő is felveszi a ruháját és együtt mentünk a fiúk öltözőjéhez. 

- Chanyeol.- bökte oldalba Sehun a mellette ülőt.  Párom felém fordult és szótlanul indult el. Mikor elém ért végigsimított arcomon, majd egy lágy csókot hintet kipirult orcámra és leültetett az egyik székbe, ami üresen várt ránk. Közben Panduci is feleszmélt és Yemint a mellettem lévő székhez invitálta. A srácok fodrászai  és sminkesei kezelésbe vettek és gyönyörűvé varázsoltak minket.  

- Srácok,  mindjárt mennetek kell.

- Mindenki kész van?- kérdezte a leader és meggyőződött arról, hogy a srácok és mi is indulásra készek vagyunk-e. 

- Gyönyörű vagy. – suttogta fülembe égimeszelőm.

- Köszönöm. – kulcsoltam össze ujjainkat és a többiek után mentünk, hogy a vörös szőnyegen mindenkit elkápráztassunk.

YeMin - Fel a fejjel.

Másnap délelőtt iszonyatos fejfájással ébredtem. Kicsoszogtam a konyhába ahol testvérem és Yeol beszélgettek B pedig kissé nyúzottan nézte őket...(képzelem, hogy érezheti magát...olyan állapotban lehet mint én.)
-Na ne. Tényleg két Yemin van és nem csak a szemünk káprázott tegnap?
-Igen B. -csoszogtam oda hozzá. - Ő itt az ikertesóm, Nana.-mutattam be az asztalnál ülő testvéremnek.
B levetette magát egy székhez én pedig példáját követtem.
-Egyébként B, ugye nem felejtkeztél meg az új ágyneműről?!-kérdeztem meg mikor visszagondoltam, hogy miért is kellett a kanapén aludnom.
-Új ágynemű?-nézett rám kérdőn, majd párjára utolsó lehetőségképp pedig Nanára.
-Szerintem nem akarod tudni.-kuncogott testvérem.

-De akarom!
-Tegnap szépen megtaláltátok az egyetlen szobát a házban ami foglalt.-nevette el magát amire én sem bírtam magamba fojtani mosolyom. B-nek odaadtam egy köntösöm, Yeolt megkértem ha elmennek indítsák el a riasztót én pedig próbáltam kicsit emberibb formát felvenni magamra hogy miután megetettem Boss-t lemehessek testvéremmel kedvenc kávézómba. Az asztalnál ülve sírni kezdtem. Rájöttem mekkora szemét voltam és, hogy mennyire megbántottam páromat pedig sosem akartam.
-Ne aggódj minden rendben lesz.Kitalálunk valamit.-tette vállamra kezét testvérem.
-Annyira hiányzik.-zokogtam tovább.
-De hisz még csak pár óra telt el.
-Tudom, de nekem már most hiányzik...

A délutánt szinte a telefonomhoz tapadva töltöttem. Hívtam... írtam neki üzenetet aztán megint hívtam és ezt megismételtem legalább százszor...de semmi. Nem reagált egyszer sem...
Utolsó lehetőségként Krist hívtam fel..
- Szia Yemin. Jól vagy? Átmenjek? -kérdezte aggodalmas hanggal.
-Tehát tudsz róla.-sütöttem le szemem bár ő ezt nem láthatta.
-Nehéz lett volna nem észre venni. Tao mióta visszajött azóta elviselhetetlen. Mindenkire ráförmed, fel alá járkál mind valami bolond közben káromkodik...-panaszkodott én pedig iszonyatosan szégyelltem magam.
-Mindenesetre fel a fejjel kislány.-próbált nyugtatni legjobb barátom.
-Rendben.Köszönöm.Később beszélünk.Szia.-bontottam a vonalat.

Lementem műtermembe, hogy eltereljem gondolataim... a vége az lett, hogy reggel 7 órakor is ott gubbasztottam és sírtam... legalább három vásznat és megszámolhatatlanul sok papírt száműztem a szemetesbe... Nana lejött megkérdezni, hogy vagyok de elküldtem... nem akartam senkivel beszélni. Egyetlen személy akit megtűrtem magam mellett az a békésen szunyókáló Boss volt...

Így teltek a napok Tao pedig még mindig nemvolt hajlandó felvenni a telefont...Nana elutazott üzleti ügy miatt B pedig edzőtáborba... én pedig továbbra se voltam hajlandó előtolni a képem a műteremből... Szegény Minre zúdítottam az összes tenni valót... (hát ha eddig esetleg kevesellte a munkát most akadt neki bőven...)
Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam... most már nem csak lelkileg de testileg is. Napfényt napok óta nem láttam..Nem aludtam és még csak enni sem akartam... az egyetlen amit szervezetemnek engedtem az a rengeteg kávé és a cigi....

Csengetés.... valaki ráfeküdt arra az átkozott csengőre mert legalább 10 perce nem hagyja abba az eszeveszett vinnyogást... úgy tűnik a 'majd elmegy' most nem opció így kénytelen vagyok odacsoszogni, hogy kinyissam. Az ajtó kattant a túloldalán pedig Min állt. Az arc kifejezése körülbelül úgy néz ki mintha egy zombit látott volna...(bár a valóságtól nem áll messze.)
-Bong YeMin.- (ajjajj....) -Elmondanád mégis mi a fene van veled? Nem dolgozol...Nem mész emberek közé... tudom, hogy szakítottatok és tudom, hogy fáj de nem hagyhatod el magad...nézz tükörbe.. az arcod beesett, egy kinyúlt tréning ruhában vagy... rád se lehet ismerni. Most azonnal felmész a lakásba és összeszeded magad.
Nem válaszoltam csak bólintottam egyet és felmentem a lakásba... Leültem az asztalhoz Min pedig otthonosan hűtőmet kezdte tanulmányozni..
-Hmm mivel nincs a hűtődben semmi csak pár zöldség, tojás és joghurt... a rántotta megfelel?-nézett rám bár tudtam, hogy ez nem egy kérdés hanem egy kijelentés volt...
-Nem vagyok éhes.-nyafogtam.

-Nem kérdeztem.-válaszolt és elkezdett ételt készíteni...
Őszintén megvallva ahhoz képest, hogy szinte üres a hűtő elég szép ebédet ütött össze...még a hasam is meg kordult mikor elém rakta.. ő pedig egy elfojtott kuncogással nyugtázta...
Miután megettem a kaját a mosogatógépbe pakolta a tányérokat majd leült elém és összecsapta tenyerét.
-És akkor most találjuk ki, hogy hódítsd vissza a szőke herceget..-mosolygott.
-Van valami ötleted?
-Először is szedd össze magad mert ha így meglát tuti kifut a világból..
-Ami a szíveden a szádon igaz?-mosolyogtam napok óta először.
-Szóval akkor. Találjunk ki valami programot..
-Mozi?-vontam fel szemöldököm.
-Nem jó ott sötét van és nem tudtok beszélgetni.
-Étterem?
-Az sem jó.. Túl sok ember, nem tehettek olyanokat amik a békülésnél szükségesek.-ráncolta szemöldökét.
-Piknik?-kérdeztem félve és vártam, hogy miért nem jó.
-Bingó. Tökéletes. Romantikus és kettesben lehettek.
-Remek.. Akkor már csak azt kell kitalálni, hogy veszem rá? Ugyanis nem hajlandó azóta felvenni a telefont.
-Hmmm. Azt hiszem szükségünk lesz Sehunra... bár ugye most folyamatosan kell próbálniuk a Melonra de szerintem elintézi, hogy szabad legyen a holnap...
 Kitaláltuk még a helyet és az időpontot, egyeztettünk Sehunnal. Én pedig lementem bevásárolni.

Másnap reggel izgatottan mégis rettegve pattantam ki ágyamból, olyan gondolatokkal, hogy mivan ha végleg vége? és ha nem bocsájt meg nekem? -Nem nem.. Nyugalom Yemin.. Minden rendben lesz.-nyugtatgattam magam.
Korán volt így levittem a parkba Boss-t futni..pontosabban ő futott engem meg húzott maga után a pórázon.

Mikor felértünk lezuhanyoztam, összekészítettem a piknikes kosarat tele olyan ételekkel amit Tao szeret.
Felöltöztem, feltettem egy kis sminket és indulásra készen álltam meg autómnál. Boss beugrott az anyósülésre én pedig remegő gyomorral indultam el a célomhoz.

Mindent szépen előkészítettem és már csak Tao megérkezésére vártam...
 Megérkezett Sehun autója és hallottam a hangjukat.
-Hova hoztál haver?-kérdezte a panda.
-Várj itt. mindjárt visszajövök- és az autó már el is ment. Kiskutyám észrevette 'apukáját' aminek következtében boldogan ugatva és farok csóválva rohant oda hozzá.
-Boss.-kiáltott fel Tao és guggolt mellé, hogy megsimogathassa.. majd rám emelte tekintetét nekem pedig majd ki esett a szívem úgy zakatolt.
-Sz..Szia.-köszöntem neki lesütött szemekkel.
-Szia.-nézett rám de nem tudtam kivenni tekintetéből, hogy mire gondolhat.
-Leülsz?-kérdeztem bár elég bután hangzott de nem tudtam mit mondhatnék.
-Persze.-sóhajtott majd elindult felém.
-"Figyelj én..."-kezdtünk egyszerre bele ahogy leültünk a pokrócra.
-Öhhm.. Mondjad csak.-mondtam.
-Nem. Mond te.-vakargatta tarkóját.
-Rendben...-mély lélegzetet vettem és folytattam.-Sajnálom. Tudod, hogy mindennél jobban szeretlek. És ígérem soha többé nem fordul elő... de egyszerűen megőrülök nélküled.-kezdtem halk pityergésbe.
-Én is sajnálom...kicsit azt hiszem túl reagáltam a dolgot... de ismersz... tudod, hogy a büszkeségem néha nagyobb az eszemnél.-mosolygott angyalian.
-Köszönöm.-vetettem magam nyakába...ő a pokrócra borult én meg rá..
-Mit köszönsz?-nézett rám nagy szemekkel.
-Hogy vagy nekem.-mondtam és megcsókoltam.
Az étel elfogyott Boss segítségével... még játszottunk vele mire úgy kimerült, hogy a pléden elaludt.
Mi pedig elkezdtünk vissza pakolni az autóba...A napot azt hiszem...vagyis TUDOM, hogy boldogan és sikeresen zártam....zártuk...!

Seo Young - excuse me,but it's a fortune

- És a MAMA-ra majd hánykor indulunk? – dőltem le az ágyra. Kai mellém ült és a hajam kezdte az ujjára tekergetni.
- Korán. Reggel 7-kor.- felelte.
- A reptérről?
- Nem,a vonat állomásról Seo! – felelte cinikusan.
- Haha. Úgy értettem,hogy akkor indul a repülő vagy a Dormból indulunk akkor?
- Jaaaa. A repülő. Úgyhogy szerintem majd aludj a dormban. Min és Soyun is ott fog szerintem.
- Őőő oké. De ezt még egyeztetnem kell Luhannal is. – néztem rá.
- Szerintem ő is benne lesz,de aludhatsz velem is.
- Nem akarom kitúrni Soyunt. – löktem meg.
- Nem hiszem,hogy velem alszik. Xiu a szíve csücske. – dőlt le mellém.
- Jajj Kkamjong az teljesen más. Legjobb barátok.
- Tudom,tudom. Azért mondtam,hogy a szíve csücske. Az enyém meg te vagy. – nyomott egy puszit a homlokomra. Én csak elmosolyodtam és hozzábújtam. Sokszor feküdtünk így gyerekkorunkban. Emlékek….
-Viszont holnap még a Melon lesz,úgyhogy rá érünk még tervezni a MAMA-t. Viszont ma is aludj a dormban. - nevetett,összekócolva a hajamat.
- Ma is? De a Melon itt lesz,nem?
- De igen. És? Jobb,ha már reggel is ott leszel. - kacsintott.
- Hééé Seongy! Tudod már,hogy mit veszel fel a díjátadóra? - csattant fel hírtelen.
- Hogy mit…uramisten. Fogalmam sincs. –csattantam fel. Kai szemei felcsillantak.
- Akkor erre csak egy megoldás van. Ha már úgy is megígértem,hogy a 4 szabad órámat veled töltöm…elmegyünk vásárolni! – pattant fel az ágyról.
- Úgy érted hogy te meg én elmegyünk nekem ruhát venni holnapra?
- Nem,a managernek veszek nyakkendőt. Ma nagyon nehéz a felfogásod Seo! – húzott fel az ágyról.

Ha az én szótáram szerint nézzük a „vásárlás” kifejezést akkor az pár olcsó,de azért jobb minőségű boltot takar…és persze sok sok leárazást. Na most,Kkamjong szótárában ez teljesen máshogy nézett ki. Nem csak,hogy nem olcsó boltokba mentünk be,de a D&G-nál kezdtünk. Megismétlem: Kezdtünk.

-Megvan! Ez lesz az Seo! Fantasztikusan áll! Megvesszük! – csapta össze a tenyerét Kai,kb az 5.-ik boltban. Végre én is egyet értettem vele. Ez a ruha maga volt az álom. És brutálisan magas volt az ára.
- Őőőő Kkamjong. Ez mind szép és jó,de nem tudom feltűnt-e,hogy az ajtó felé az van kiírva,hogy CHANEL? És ez a ruha fél évi fizetésem…jó esetben. – néztem meg az árcédulát.
- Most komolyan az árán problémázol? Nem egy sulis bálba megyünk,hanem a MELON-ra. Nem mehetsz H&M-es ruhában. És kérlek ne felejtsd el,hogy Kkamjong már nem olyan csóró,mint 12 évesen. - kacsintott,meglebegtetve előttem a bank kártyáját. Mélyet sóhajtottam és elhúztam a próbafülke függönyét. Tényleg nagyon tetszett ez a ruha. Nem volt hivalkodó,de mégis elegáns és szexi volt. Viszont nem akartam,hogy egy vagyont költsenek rám. Bár tudtam,hogy úgy is egy papírzacskóban végzi nemsokára az én kezemben….                 

- Még egyszer köszönöm Kkamjong. De tényleg nem akartam,hogy ennyit költsél rám. – dőltem a vállára,mikor kiértünk a boltból és leültünk egy padra. Ő összekulcsolta a kezünket.
- Én pedig akartam. És a ruha fantasztikusan áll. Téma lezárva. – mosolygott rám. Hírtelen megcsörrent a telefonom. A kijelző Luhan számát írta ki.
- Jajj de izgalmas. – csapta össze a tenyerét a mellettem ülő. Én csak oldalba könyököltem és a fülemhez emeltem a mobilt.
- Szia Seo! – hallottam meg a vonal túlsó végén.
- Szia Luhan!
- Holnap Melon! Remélem várod már!
- Haha tűkön ülök. Most vettünk ruhát Kai-al…vagyis ő vette,mert enyhén szólva meghaladta az én anyagi keretemet. – sóhajtottam.
- De nagyon jól áll neki! – ordította bele a telefonba az imént említett.
- Hehe alig várom,hogy lássam. Este akkor gondolom itt alszol…ugye? – tette hozzá egy rövid szünet után.
- Háát ,ha nem baj. – feleltem.
- Ha baj lenne nem mondtam volna te buta. – nevetett.
- Jólvanna. – nevettem én is.
- Most le kell tennem,mert kezdődnek a próbák…jaa és Kai-nak pedig üzenem,hogy 5 perce itt kéne lennie. Szeretlek. – tette le a telefont. A mellettem ülő megdermedt.
- Te jó isten! – ugrott fel a padról. Én csak elnevettem magam.
- Ne haragudj Seo,rohannom kell! Akkor este! – nyomott egy puszit a homlokomra és a kocsija felé indult. 

Elhatároztam,hogy nem fogok taxit,hanem hazasétálok. A lakásom tényleg nagyon jó helyen volt. Alig 10 perc alatt az épület előtt voltam…csakhogy ezzel nem voltam egyedül. A lépcsőn ülő alakra bámultam.
- Eunji? Te mit keresel itt? – mentem oda hozzá.
- Seo! Végre,már lefagytak az ujjaim. –dugta zsebre a kezét,majd felállt.
- Miért vártál rám?
- Mert szerettem volna személyesen elköszönni.
- Te-tessék?
- Nem végleg persze. 1 hétre Hawaii-ra repülök egy fotózás miatt,szóval nem fogunk találkozni.
- Óóó értem. És ezért jöttél el idáig? – tettem karba a kezem. Az előttem álló hírtelen nagyon érdekesnek találta a lépcső szélét.
- Há-át igen. Tudom,hogy most egy idiótának gondolsz,de nekem fontos volt ezt személyesen elmondani. – nézett rám végül. Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni.
- Nem gondollak idiótának. És jól esik,hogy személyesen jöttél ide,igaz csak 1 hétre mész el,ami valljuk be nem egy olyan hosszú idő. – nevettem. Ő is elmosolyodott,ami nagyon jól állt neki.
- Tudom,de…mindegy. – rúgott arrébb egy kavicsot.
- Szóóóval Hawaii. Azért nem sajnállak. – löktem meg.
- Hééé kemény 1 hét munka vár rám…meg strand,meg koktélok… - nevetett.
- Vigyázz magadra és épségben gyere vissza. – váltottam komolyabb hangnemre.
- Értettem. – emelte a homlokához a kezét,majd hírtelen magához ölelt. Majdnem kiejtettem a ruhát a papírtáskából.
- Te is vigyázz magadra Seo. –suttogta és elengedett.
Miután Eunji elment felsétáltam a lakásomig. Annyi minden kavargott a fejemben,hogy kezdett megfájdulni. Egyszerűen nem bírtam kiigazodni ezen a fiún. Annyira szerettem volna,ha jó barátok tudunk maradni. De sajnos tudtam,hogy ez neki nem elég…..

Miután csináltam magamnak vacsit (ami egy sonkás szendvicsből állt) elindultam a dormba.
Az ajtót egy mosolygó D.O. nyitotta ki. A nappaliban Luhan és Kai ültek,a többieket nem láttam sehol. Odasétáltam hozzájuk.
- Szia Seongy! – csúszott arrébb Kai,hogy odaférjek melléjük. Luhan egy puszit nyomott az arcomra. D.O. is leült hozzánk.
- Hol vannak a többiek?- kérdeztem.
- Kris,Lay és Chanyeol a kórházban Meivel…- mondta Luhan.
- Hogy mi? Mi történt Meivel? – csattantam fel.
- Valami elmebeteg féltékeny fan rálőtt. Hogy a kerülne a  kezem közé. – szorult ökölbe Kai keze.
- Rá-rálőtt? – suttogtam. Luhan átölelte a vállam.
- Igen. Szörnyű. Nagyon reméljük,hogy mihamarabb jobban lesz. – felelte.
- Seo, jól vagy? – szólalt meg D.O. a fal fehér arcomat bámulva.
- Mi, én? pe – persze,csak kicsit sokkolt a hír… úristen,szegény Mei . – néztem magam elé.
- Most hívott Kris és Mei már jobban van! – rohant ki Min a nappaliba hírtelen.
- Komolyan? Hála az égnek . –mosolygott Luhan.
- Viszont holnap nem tud velünk jönni. Kezdem azt gondolni,hogy csak hárman megyünk lányok Seo. Amúgy szia! – intett felém vidáman. Én is viszonoztam a gesztust.
- Nem,Kim is jön szerintem. – szólalt meg Kai.
- Óóó tényleg? Akkor Chen biztos örül . –mosolygott Luhan.
- Seooo. Majd látni akarom a ruhádat. – ugrott mellénk Min. Kérdően néztem Kai-ra.
- Őőő most baj,hogy elmondtam? – vigyorgott.
- Dehogy baj,hiszen egy CHANEL ruhát Min-nek látnia kell. – mosolygott rám a lány.  Szóra nyitottam a számat,de a nappaliba kiviharzó Sehun megakadályozott a válaszadásban.
- Min! Hova tetted a telefonomat? – csattant fel.
- Én? Én sehova. Talán jobban kéne figyelned a dolgaidra édesem. – kacsintott rá.
- De utoljára nálad volt. – tette karba a kezét Hunnie.
- Már miért lett volna nálam? – nézett rá Min.
- Mert kivetted a farzsebemből,mikor….na szóval akkor. – felelte a halántékát dörzsölve.
- Mikor is? – szólaltunk meg egyszerre Kai-al és Luhannal nevetve.
- Az most nem fontos. – legyintett Sehun.
- Azért engem érdekelne,hogy mikor vettem ki. – nevetett Min is.
- Kb fél órával ezelőtt…TUDOD. – nyomta meg a mondat végét.
- Jaaaa,hogy akkor. De aztán a kezedbe adtam,hogy tedd le az asztalra.
- Nem,mert…jaa tényleg. – csapta össze a tenyerét Sehun.
- Komolyan nem vetted észre,hogy az asztalon van? – nevetett D.O.
- Azt se veszi észre,ha a kezében van. –suttogta Min,mire Sehun meglökte.
- Szerintem rosszabbak vagytok,mint a házasok. – szólalt meg Kai.
- Szerintem meg te ne szólalj meg. – kacsintott rá Sehun. Kai égnek emelte a kezét és mosolyogva dőlt hátra a kanapén.
- Seo, itt alszol ma,ugye? – kérdezte Sehun.
 - Igen. – bólintottam.
- Szuper. – csapta össze a tenyerét Min.

Este beszéltem telefonon Sunheevel. Azt mondta,hogy velük minden rendben van és hiányzom neki. Jó volt hallani a hangját. Joon is hívott. Igazából semmi konkrétat nem akart csak hallani akarta a hangomat. Furcsa volt…

Sehun és Min átmentek egy üres szobába..khm…elég egyértelmű volt,hogy miért. De így legalább kettesben voltunk Luhannal. Az ágyon ültünk és kifelé bámultunk az ablakon.
- Nagyon várom a holnapot de izgulok is. – sóhajtott Lulu.
- Nyugii, biztos vagyok benne,hogy legalább 2 kategóriában nyerni fogtok. – nyomtam egy puszit az arcára. Ő mosolyogva felém fordult.
- Sokat jelent,hogy te is ott leszel. Én már nyertem. – kulcsolta össze a kezünket.
- Amúgy majd még taníthatnál Kínaiul. Nermsokára Hong Kong-ba megyünk,úgyhogy kell egy kis nyelvlecke. – nevettem.
- Hehe oké. – húzta maga alá a lábait.
- Wěn wǒ – suttogta közel hajolva hozzám.
- Ez mit jelent? – kérdeztem.
- Azt,hogy csókolj meg . – mosolygott és ledöntött az ágyra.

Soyun: Lebukás...

Másnap a buli után ruha nélkül keltem. Csak pislogtam a plafonra, magamhoz szorítva a paplant. Kai pedig mocorogni kezdet, aztán hozzám bújt.
-Jó reggelt. - csókolta meg a vállam.
-Védekeztünk? - kérdeztem. Elnevette magát, és fölém hajolt.
-Igen. Három gumi ment el. Itt van az ágy mellett, kicsit leszívtad az erőm, és szó szerint. - vigyorgott. -Nem tudtam, hogy ilyen vad és hajlékony vagy. - csókolt meg. Nekem meg olyan vörös lett a fejem, mint az egy túl érett paradicsom.
-Ma már próba, nem? - kérdeztem.
-Kilenctől. - bólintott.
-Akkor lassan készülni kell. - néztem rá.
-Még van pár óránk, túl korán keltél. - vigyorgott.
-Rendben. - nevettem el magam.
Persze kicsit késve, de beestünk a fiúkhoz. Először mi próbáltunk, hisz holnap már műsor, aztán holnap után pedig Melon. Egész nap a fiúkkal voltam, még a Growlt is megtanították, aztán Taemin és Jonghyun észre vett amikor mosdóba mentem és ránk telepedtek.
-Szia, Te vagy Soyun? - kérdezte egy szőke hajú járó gipszes lány.
-Szia. - pislogtam fel rá, ugyan is a padlón feküdtem. Jonghyun leszívta a maradék IQ-m, aztán pedig még kétszer elpróbáltuk a számot. -Igen én vagyok. - térdeltem fel.
-Én Hyoyeon vagyok. Köszönöm, hogy helyetem lépsz fel. Kai mondta, hogy Te lennél a legmegfelelőbb személy a helyemre amíg le nem veszik a gipszet. - mondta.
-Igazán semmiség. Remélem hamar meggyógyulsz. - álltam fel.
-Megmutatod hogy táncolsz? - mosolygott.
-Hát... - néztem a két fiúra. -Kai, Lay, még egy utolsó próba? - kérdeztem.
-Mehet. Aztán pedig haza. - mondta Lay.
Újra beálltunk, és eltáncoltuk az egészet.
-Nagyon jól táncolsz. - ölelt meg Hyoyeon.
-Jaj, ne. Izzadt leszel. - toltam el.
-Nem baj, már úgy is a dormba megyek. Köszi még egyszer. Sziasztok. - mosolyogva intett, és bicegett ki. Mindenki kórusban elköszönt, és irány haza. Ma Jongin a fiúkkal ment, én pedig egyedül.
Másnap ugye fellépés, végig izgultam amíg fel nem léptünk. Előtte Jongin egy csókkal nyugtatott le, és tényleg hatott. Yixing meg azt mondta, képzeljem el az embereket vattacukornak. Akkorát nevettem, hogy mindenki rám nézet. Huh. Ciki volt.
Sajnos egyik résznél rosszúl léptem, de nem látszott, mert Kai és Lay hátánál voltam. Ekkor jött az én részem. Nem hallottam semmit, csak a zene ütemét, és figyeltem a fiúkat mikor hol vannak, így az első élő adásos fellépésem meg volt.
Amikor lejöttünk a színpadról azonnal a fiúk nyakába ugrottam.
-Most már tudom miért szeretitek ezt. - engedtem el őket.
-Mert jó? - kérdezte Jongin.
-Igen. - mosolyogtam rá.
Haza érve Minseok hívott, hogy gratulál nekem. És jöhet a Melon. Oda nem mentem, mert volt pár dolog az óvodábban amit el kellett intézni, így nem tudtam menni. És hiába mentem be, az igazgató kirúgott csak azért mert látott a TV-ben. Ekkora szemétséget már. Összepakoltam a dolgaim és haza cuccoltam.
-Hát Te? - kérdezte Jun a kanapéról fejjel lefelé fekve.
-Kirúgtak. - dobtam le a dobozt és leültem mellé, fejét azonnal az ölembe rakta.
-De miért? - kérdezte.
-Mert Lee sunbae látott a TV-ben és szerinte túl kihívó és provokatív voltam, plusz pár anya felhívta, hogy miért vagyok még mindig nevelő, és ha nem rúg ki akkor kiveszik a gyerekeiket. Szóval én húztam a rövidebbet. - simogattam a haját. -Ez de szemétség tőle. - mondta Jun.
-Hát az, de így több időm lesz rád. - mosolyogtam rá. -Mizu a suliban? - kérdeztem.
-Szerencsére nem állok bukásra semmiben. - mondta büszkén.
-Na ennek örülök. És ki az a szerencsés, aki miatt hajsztasz? - kíváncsiskodtam. Elpirult.
-Chaerin a neve. Ő korepetál. - ült fel.
-Szóval a stréber lány és a rossz fiú? Érdekes. - mosolyogtam rá.
Sokáig beszélgettünk, mutatott a lányról képet, és nagyon szép lány. Tipikus olyan esett, ahol a nagymenő -ez esetben az öcsém-, és egy jó tanuló lányka -Chaerin-, egymásra tálalása sztori. Azt mutatják, hogy utálják egymást, oszt közben oda-vissza vannak egymásért. Remélem hamar összejön nekik a dolog, így legalább senki se fog azzal idegelni, hogy az öcsém, talán meleg. Nem lenne belőle bajom, ugyan úgy szeretném, hisz az öcsém, semmi se változna, max annyi, hogy lányok helyet fiúk jönnének ki reggel vele, ennyi. Engem nem zavarna. Viszont, az, hogy mégis lány párti, okot add arra, hogy reménykedjek abban, hogy egyszer nagynéni leszek.
Este kilenc után indultam el aludni. Végig néztem a Melont, aztán beszéltem Jonginnal, azt mondta aludjak nyugodtan, amint tud, elszabadul, és jön hozzám. Velem akar aludni. Viszont én nem tudtam aludni, és volt fél három, mire megjött. Kicsit volt benne, és Női parfüm illata is volt, és amikor elaludt, feltúrtam a zsebét. Az fogadott amit nem szerettem volna. Könnyes szemmel mentem ki a konyhába, és egy bögre tea mellett ültem amíg világos nem lett. Az üres óvszeres csomagot ott hagytam az asztalon, csináltam reggelit Junnak, és írtam egy - egy cetlit.
Egyiket Junnak, azt leraktam az étel dobozára, a másik pedig Kainak, hogy mire haza jövök, látni nem akarom. Fogtam magam halkan fel öltöztem, és elmentem reggel sétálni. Remélem mire haza érek, Jongin már nem lesz ott.