Seo Young - Here and Now

Vasárnap. Nem a saját ágyamban fekszem. De nem is dormban. Felülök a hatalmas francia ágyon és végig nézek magamon. Vagyis azon,hogy nincs rajtam semmi. A Chanel ruhám a szoba sarkában hever a cipőimmel együtt. Tegnap volt a Melon….de mi a fene történt aztán? Egy meleg kéz ér a hátamhoz és simogatni kezd a gerincem vonalán. Megfordulok és egy félig még alvó Luhant pillantok meg,szintén alul öltözve.
- Luhan? Mi a francot keresünk itt? – hajolok oda hozzá,hajamat oldalra fogva. Szerelmem nyújtózik egy nagyot,majd magához húz.
- Megünnepeltünk egy nagyszerű estét. És az ünneplésünk túl jóra sikeredett. – mutatott a ruhámra a szoba végében. Kezdtek rémleni az este részletei. Az EXO nyert. Nem is egy kategóriában. ( Majd a neten megnézem pontosan melyikben.) Aztán a Shinee is nyert. Táncoltam. Nagyon sokat….nagyon sok mindenkivel. Rémlik,hogy Luhan elrángat valahova,aztán,hogy beülünk egy taxiba és….hát a többi szerintem egyértelmű.
- Hány óra van? – pattanok fel az ágyról,a telefonomért nyúlva. 11:30.
- Úristen! Luhan,majdnem dél van!
- Mi? Nekem 1-től próbám van! – csattan fel, és ugyan azzal a lendülettel ugrik fel az ágyról,mint én. Mindketten rekord sebességgel felöltözünk( kicsit talán túl elegánsak voltunk,de nem volt váltó ruhánk) és mint, Bonny és Clyde kézen fogva rohanunk le a hotel recepciójához,hogy leadjuk az ajtót nyitó kártyát. Meg kell jegyeznem,hogy ez a művelet 15 cm-es tűsarkúban életveszélyes volt. Mielőtt beszállnánk a hotel előtt parkoló taxiba,még visszapillantok,hogy megnézzem mégis hol töltöttük az éjszakát. Ritz Carlton Seoul . És a név alatt az a bizonyos 5 csillag. Szóval Seoul legdrágább hoteljét sikerült kiválasztanunk. A taxi Luhant kiteszi a dormnál,én pedig hazavitetem magam.

Hétfő. Egész nap rohantam egyik fotózásról a másikra. Nagyon szoros volt a menetrend. Az ebédszünetemet Lee Joon-nal töltöttem,mert ragaszkodott hozzá. ( Nyugi,semmi sem történt köztünk) És nem csak Luhan miatt nem. Nem akartam megint modell pasival kezdeni….de ez egy hosszú és fájdalmas történet.


Kedd. Csak délutánra kellett bemennem dolgozni,hogy úgyhogy délelőtt elmentem megnézni az EXO próbáját. Min is ott volt. Jót beszélgettünk.
- Seo! Seo! – kapta el valaki a karomat a kijáratnál. Mikor megfordultam egy mosolygó Key-el találtam szembe magam.
- Sziaa Kibum! – öleltem át.
- Hogy-hogy itt? EXO próbát néztél?
- Nem. Trainee vagyok. Ma kezdtem. – mondtam nagyon komoly hangsúllyal. Key arcáról lefagyott a mosoly és úgy nézett rám,mint akit meglőttek.
- Hééé nyugi. Csak vicceltem. – nevettem el magam.
- Jaaa igen? Pedig örültem volna neked. Naaaa gonosz vagy – boxolt bele a vállamba.
- Csak egy kicsit. – kacsintottam rá.
- Amúgy miért rohantál utánam?
- Őőőő miért is… ja megvan! Csak meg akartam kérdezni,hogy mikor megyünk el kávézni. Tudod,múltkor beszéltük Jonghyun-nal.
- Óóóó tudom. Hát ma már nem érek rá,de holnap szívesen. – mosolyogtam.
- Tényleg? Akkor majd hívlak,mert még nem tudom,hogy hogy tudunk elszabadulni. De most mennem is kell. Akkor holnap Seo! – ölelt át,majd a lift felé futott.

Pont 3-ra értem be a Vogue-hoz. A főnököm,most is a hallban várt és együtt mentünk fel az 5.-re a fotózáshoz. Csak egy nagy fehér vásznat láttam és rengeteg lámpát,úgyhogy  gyanítottam,hogy ez egy művészibb sorozat lesz.
- Kwon úr. Ki lesz a mai modell? – léptem oda hozzá,a kezébe adva egy objektívet.
- Sen Mitsuji. – vette ki a kezemből. A név hallatára lefagytam. Nem. Az nem lehet,hogy ő az. Hiszen ő Japánban van…
- Seo? Hahó Seo! Jól vagy? – rázta meg a vállamat, ezzel visszahozva a merengésemből.
- Te-tessék? Persze,csak elgondolkodtam. – fordultam a főnököm felé. Istenem,csak ne ő legyen. Ajtócsukódás.
- Óóó már itt is van. Pontos,mint mindig. – csapta össze a tenyerét Kwon úr. Olyan lassan fordultam meg, amennyire csak tudtam. És akkor a szemébe néztem. Tökéletesen találkozott a tekintetünk. Megbénultam. Ő volt az….tényleg ő volt. Láttam az arcán,hogy ő is épp úgy meg van lepve,mint én.
- Seo,hoznád azt a mappát? – tette a vállamra a kezét Kwon úr. Nem feleltem,csak felkaptam a fekete dossziét és követtem Sen felé. A földet bámultam,mikor mellé értünk. Ő is hasonlóképp tett.
Miután a főnökömmel üdvözölték egymást,Kwon úr mellém lépett.
- Hadd mutassam be az asszisztensemet, Hwang Seo Young-ot! – lassan felemeltem a fejem és ránéztem. Az arcáról nem tudtam leolvasni semmit. Felém nyújtotta a kezét.
- Nagyon örülök! Sen Mitsuji vagyok. – mondta monoton hangon. Mikor kezet fogtam vele a szorítása szokatlanul erős volt és nem akart lazulni.
- Khm,ismeritek egymást? – köhintett Kwon úr. Olyan gyorsan engedtük el egymás kezét,hogy ez válasz volt a kérdésére.
- Ne-nem. Most találkoztunk először. – szólaltam meg még Sen előtt. Nem hagyhattam,hogy elmondja Kwon úrnak az igazságot. Nem akartam,hogy bárki tudjon róla…

A fotózás nagyon jól ment. Kivéve,hogy olyan ideges voltam,hogy alig bírtam koncentrálni a főnököm utasításaira. Sen még mindig nagyon profin mozgott a kamera előtt. Semmit sem változott.
- Rendben! Végeztünk Sen! Köszönöm a munkádat! – hajolt meg Kwon úr. Sen is így tett. Miután összerendeztem az objektíveket,Kwon úr haza engedett. Igyekeztem olyan gyorsan beszállni a liftbe,amennyire csak tudtam,de egy kéz megállította a csukódó ajtót és a tulajdonosa beszállt mellém a kabinba.
- Beszélnünk kell! – nézett rám azokkal a mély barna szemeivel.
- Nem hiszem,hogy lenne miről. – tettem karba a kezem.
- Seo,mi volt ez az egész? Miért tagadtad le,hogy ismersz?
- Nem én mutatkoztam be úgy,mintha először találkoztunk volna. – néztem rá.
- Mégis mit kellett volna mondanom? A legkevésbé rád számítottam itt. Azt hittem,hogy Japánban vagy,mert mikor elmentem akkor…- itt elhallgatott.
- Akkor? Akkor engem otthagytál, arra hivatkozva,hogy a munkád fontosabb? Ilyen nehéz kimondani? – léptem hozzá közelebb. Ő kezeit a tarkójára kulcsolta.
- Tudod,hogy ez nem volt ilyen egyszerű. És kértelek,hogy gyere velem. – csattant fel.
- Óó tényleg? Te nem kértél,hanem választási lehetőség elé állítottál. 18 éves voltam,1 hónappal az érettségi előtt. Csak annyit kértem,hogy várj egy kibaszott hónapot,de nem sikerült. Inkább elrepültél Seoulba. – kezdtem tényleg ideges lenni. Közben leért a lift.
- Várj már! – futott utánam,mikor elindultam a kijárat felé.
- Mégis minek? Mi mondanivalód van még?
- Csak….beszéljünk. Fogalmad sincs róla,hogy milyen nehéz volt otthagyni téged,de meg kell értened,hogy ez volt életem lehetősége.
- Óóó én megértem. Most is és akkor is megértettem. Remélem tényleg jól döntöttél. Sok sikert a karrieredhez. – rántottam ki a kezem a szorításából.
- Seo , légyszives!  Van fogalmad róla,hogy milyen érzés most itt látni téged? Nagyon hiányoztál nekem. – nézett a szemembe.
- Sen , mégis mit vársz, mit mondjak? Hogy te is hiányoztál nekem és felejtsük el,ami történt? Hogy kezdjük tiszta lappal? Hát ez nem ilyen egyszerű. Ne gondold azt,hogy csak a te életed változott.
- Én nem várom el ezeket Seo. Csupán annyit kérek,hogy igyál meg velem egy kávét és beszéljünk. Kérlek.
- Egy kávé. 15 percet kapsz. – sóhajtottam.

Beültünk egy közeli kávézóba. Fogalmam sem volt,hogy mi fog kisülni ebből az egészből,de nem volt könnyű újra ilyen közel lenni hozzá.
- Szóval most itt laksz és fotós segédként dolgozol. Régen is szerettél fotózni. – kulcsolta össze a kezeit az álla alatt.
- Azért ez eléggé különbözik attól. – feleltem. Kezdett nagyon érződni,hogy kerüljük a forró kását.
- Najó! Mindketten tudjuk,hogy nem azért ültünk be ide,hogy bájcsevegjünk. – szólaltam meg , megtörve a csendet. A mellettem ülő mélyet sóhajtott.
- Seo, én …szeretném,ha tudnád,hogy életem legnehezebb döntését hoztam meg mikor otthagytalak. De kellett a pénz és…
- Na ne! Állj! Kellett a pénz? Japán egyik legjobban keresett modellje voltál és vagy a mai napig. Úgyhogy ne mondd nekem,hogy kellett a pénz,mert ettől csak még szánalmasabb lesz ez az egész.
- Ha megengednéd,hogy végig mondjam annak nagyon örülnék. – csattant fel.
- Ohh elnézést. Csak tessék. – dőltem hátra a székben.
- Tudom,hogy hibáztam,de ne gondold azt,hogy ez csak neked volt nehéz. Hogy csak te szenvedtél. És ha kicsit is megpróbáltad volna beleképzelni magad az én helyzetembe akkor talán máshogy állnál a dolgokhoz. – mondta nagyon idegesen.
- Szerinted nem próbáltam? De emlékezz vissza,hogy miket mondtál nekem. Hogy én még gyerek vagyok hozzád és hogy új lehetőségekre vágysz,mert nem akarsz mellettem leragadni. – csattantam fel. Sen arca komoly lett.
- Óóó rémlik már? Igen,emlékszem rá. Minden egyes szóra. Bezzeg arra jó voltam,hogy megdugj. Végülis mire jó egy 16 éves lány,ha nem erre? – csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. Sen keze ökölbe szorult.
- Seo hagyd abba! Tudod jól,hogy ez nem így volt. Szerettelek téged,jobban mint bárkit. 3 év,nem kevés idő és,ha csak arra kellettél volna,akkor nem maradunk együtt ilyen sokáig! És amiket mondtam neked,azokat azért mondtam,hogy megutálj. Hogy könnyebben elengedj majd….de ehelyett csak rosszabb lett minden. – láttam rajta,hogy keresi a szavakat. Ezzel én sem voltam másképp. Éreztem,hogy könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akartam,hogy sírni lásson.
- Ne-nekem mennem kell. Már így is letelt a 15 perc. – álltam fel,magamra véve a kabátomat,közben letöröltem legördülni készülő könnyeimet. Sen elkapta a kezem,ezzel utat engedve egy sós könnycseppnek.
- Seo, én… sajnálom. Őszintén. Nagyon nehéz most ilyen közel lenni hozzád. Fogalmad sincs mennyire hiányoztál. – nézett a szemembe.
- Ne..ne mondj ilyeneket. Felejtsük el egymást. Kérlek,csak….felejts el. – suttogtam. Sen nem szólt semmit,csak magához ölelt.
- Ne kérj tőlem olyat,amit nem tudok megtartani. – suttogta ő is. Csak álltunk így egy darabig,majd a telefonja hangos csörgése szakította meg a pillanatot. Mélyet sóhajtott és elengedett. A füléhez emelte a telefont. Kb. 4 mondatot beszélt,majd letette.
- Most mennem kell. Itt a számom. Találkozzunk még. Te is tudod,hogy ez így nincs lezárva. – adott a kezembe egy névjegykártyát,majd egy puszit nyomott a homlokomra és a kijárat felé indult. Csak álltam ott,a kártyát szorongatva és olyan mérhetetlenül üresnek éreztem magamat.


A dorm ajtaja előtt álltam. Hezitáltam,hogy bekopogjak-e, de az ajtó hírtelen kinyílt és Chanyeol-lal találtam szembe magam.
- Sziaa Seo! Gyere be nyugodtan. Éppen vásárolni indultam. Hozzak neked valamit?
- Nem,köszönöm. – mosolyogtam rá,majd beléptem az ajtón. A nappali és a konyha is üres volt,ezért Luhan szobája felé indultam. Kopogás nélkül benyitottam,remélve,hogy ott találom,remélhetőleg egyedül. Szerencsére igazam lett. Lulu az ágyán ült,a laptopjával az ölében. Mikor meglátott az arcán hatalmas mosoly jelent meg. Letette a gépet az asztalra és felém sétált.
- Szia Seoo! – kapott fel és megpörgetett.
- Szia! Nagyon nagy baj lenne,ha ma itt aludnék? – temettem a fejem a vállgödrébe.
- Dehogyis. Sehun ma úgyis Min-nél alszik. De történt valami? Olyan fura a hangod? – simogatta meg a hátamat.
- Csak fáradt vagyok. Hosszú napom volt. De lehetne,hogy így maradjunk egy darabig? – suttogtam.
- Persze. Egész este így maradhatunk ha szeretnéd. De éppen fürdeni készültem. Velem jössz? – kérdezte. Én csak bólintottam,majd egy csókot nyomtam a szájára. El akartam felejteni mindent és mindenkit. Csak Luhannal akartam lenni. Itt és most. Más nem számított.