Másnap az észveszejtően idegesítő gépek csipogására
keltem. Még ki se nyitottam a szemeimet én már ócsároltam, az ilyenkor igenis
hasznos műszaki eszközök hangját.
- Mi a faszért
kell ilyen kibaszott hangosnak lenniük?
- Úgy hallom felébredt.
- D? – nyitottam ki a szemem és anya aggódó arca tárult
elém,mögé apa megviselt tekintetével.
- Mondjátok, hogy csak elájultam és átaludtam az egész
estét.
- Kincsem csak…
- Apa, nem gondoltam komolyan. .. Mennyire súlyos?
- Már a műtéten is túl vagy. – mondta D.
- Mi? Milyen nap van?
- Tegnap este történt az egész. Apád intézkedett, hogy ne
kelljen várnod, így azonnal megműtöttek. Miért?
- Semmi.- vettem fel a pókerarcot és teljesen bezárkóztam.
Valahogy nem volt kedvem még a
szüleimmel se beszélni. A telefon folytonos csörgésére se reagáltam, csak lenémítva
az ágyra dobtam és a plafont bámultam. Folyamatosan kértem a fájdalom csillapítókat,
mert képtelen voltam elviselni a fájdalmat, ami lábamban volt, holott már nem
kéne ennyire fájnia. az orvos, akit
időközben odahívtak a nővérek, csak
annyit mondott „Beképzeli magának a fájdalmat… az előírt adagnál többet
semmiképp se adjanak neki!” távozott ezzel a mondattal a szobából. Úgy éreztem,
hogy még ő sem szívlel engem. „Remek.”- gondoltam.
- B, kicsim, megértem, hogy velünk nem akarsz beszélni,
de legalább a barátaiddal.
- Nem. Nem akarom, hogy gyengének lássanak.
- Ez nem gyengeség…- próbálta meg most apa.- Mellesleg
nem a barátok azok a személyek, akik jóban rosszban melletted vannak, még ha
erős vagy gyenge is vagy az adott pillanatban?
Órákon át kellett győzködniük mire végre, nagy nehezen
egy sóhaj kíséretében megszólaltam.
- Hozzatok egy tolószéket. – fordultam egyből az ablak
felé, és vártam amíg szüleim vissza nem tértek a két kerekűvel és egy helyes ápolóval,
aki segített átoperálni az ágyról a csövekkel a kezemben a kis mozgatható
járműbe, amik a lábaim helyett szolgáltak egy pár napig, még a négy fal közé
vagyok zárva. Legurultam a gardedámommal
a recepcióra és megkérdezte, hogy So ugyanabban a szobában van-e még. Miután
kaptam egy igenlő választ lerázva a szüleimet, hogy majd visszamegyek egyedül a
szobában és még odavagyok addig
szerezzenek nekem valamit amivel lefoglalhatom magam, elindultam barátnőm
kórtermébe. Mivel elég hosszú utat
kellett megtennem a recepciótól barátnőmhöz és kezem nem volt felkészülve
ekkora erőkifejtésre többször is meg kellett állnom pihennem. Túl nehéz volt
ezeket a szaros kerekeket hajtani.
- Ha visszaérek kérek egy másikat. – puffogtam magamban,
már közel a célhoz.
- Segítsek?- jött a kocsi mögé az előbbi ápoló.
- Azt megköszönném. Egyébként B. –mutatkoztam neki be.
- Alex. - kezdett eltolni. - Egyébként merre?
Megmondtam neki a szobaszámot és csendben üldögéltem amíg tolt,
de mielőtt odaérhettünk volna egy pillanatra megállítottam. Hallgattam egy
picit a bent folyó beszélgetést, majd az ajtóba tolattam magam.
- Te mégis mi a jó francot képzelsz? – ugrott fel Yeol a
székről és szeméből kibuggyanó könnycseppet törölte, miközben odajött hozzám és
megölelt. – Van fogalmad róla mennyire aggódtam érted?
 |
| nem bírtam ki, hogy ne tegyek be egy képet róla.XD |
- Sejtem. - öleltem magamhoz Saur párom, de lefagytam.
- B…mi a baj?- vált el tőlem. Nem reagáltam rá. Ugyanúgy
bámultam tovább az előttem álló fiú mögött lévő személyt, mint eddig. - B…
szellemet láttál?
- Danbi....- biccentett felém rég nem látott szerelmem.
- Jong Suk....
- Nem mondod, hogy Ő az a Danbi?! - lepődött meg Woo Bin.
-B....Ő az, akiről meséltél nekem? - legjobb barátnőm
szemei könnyekkel teltek meg, csak tudnám miért, mikor az Én volt szeretőmmel
lepett meg. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy nekem van okom sírni.
- Nem mondaná el valaki, hogy mégis mi folyik itt? -
nézett körbe Chanyeol, vagyis inkább hol Jong Sukra, hol rám. Egykori kedvesem
hirtelen felpattant és majdnem fellökve legjobb barátját az ajtó felé indult,
ám csuklójánál fogva megállítottam őt.
- Kérlek, ne menj.
- suttogtam.
- Úgy gondolom nekem itt nincs helyem. - mondta, kitépte
kezét a kezemből és elment. Persze Woo Bin sűrű bocsánat kérések közepette
utána eredt.
-Ő volt az? - guggolt elém Mei és megszorította a kezem.
Nem tudtam válaszolni, csak halkan zokogni kezdtem - Gyere ide! - mindig tudta,
hogy mikor van szükségem anyai tutujgatásra. Mikor már csak szipogtam
elengedett, a többiek pedig hatalmas szemekkel néztek, főleg Yeolly.
- Régen ő volt az , aki kirángatott a veszélyes hullámok
közül. – gondoltam ennyi magyarázat mindenkinek , így menekülőre fogtam. –
Alex. –szólítottam meg az ajtóban álló ápolót, aki az egész kis jelenet
végignézte. Már éppen indultunk vissza ,
mikor Kris hangját meghallottam. Kezemmel jeleztem Alexnek, hogy álljon meg.
- Ismerős sztori. Mei biztos, hogy mi édes testvérek
vagyunk? Mert szerintem minket elcseréltek és Bvel rokonok vagytok.
- Seggfej. – és visszafordulva ég egy puszit is küldtem
az említettnek, majd eltűntem a fehér falak mögött.
A nap további részében nem nagyon csináltam semmit, csak
feküdtem és vagy telefonomat nyomogattam, vagy bent lévő rokonaimmal
beszélgettem, ami volt valami hosszantartó elfoglaltság, hiszen apa alig tudott
elszabadulni a munkából, D meg folyton kapta a hívásokat, amik fontosak voltak,
így mondtam neki, hogy majd este jön és akkor beszélgetünk rendesen,most inkább
dolgozzon. Rajtuk kívül viszont más nem jött be. Chanyeol gondolom azért, mert
emésztgette a dolgot, amit hallottan röpke pár órája a többieket meg nem
értettem. De valahogy jobbnak éreztem így. Estére látogatóim száma viszont
bővült, mert kedvenc pultosom, Tokiya megtisztelt jelenlétével. Ő nem volt bent
délelőtt, mert dolgoznia kellett, de Mei értesítette, hogy megint szépen
elrendeztem magam és átestem egy keresztszalag műtéten nem egészen 24 órája.
- Szia csajszi.- jött be hatalmas mosollyal az arcán és
kedvenc csokimmal a kezében.
- Szia. Te vagy a legjobb. – nyújtottam felé kezeim, hogy
megölelhessem.
Végigbeszéltük az estét, úgy, hogy a látogatási idő már
rég lejárt, de minket ez egyáltalán nem izgatott. Hajnalban eszméltünk fel,
hogy kicsit elrepült az idő, és ideje volna egy kicsit aludni. Tokiya lefeküdt
a szobában lévő kis kanapéra én meg próbáltam az álmok mezejére lépni
több-kevesebb sikerrel.
Csak a reggeli vizitnél ébredtem fel. Addigra barátom már
eltűnt, de telefonban láttam egy üzenetet tőle.
„Délután jövök. Puszi a Szexy pultos. ♥”
 |
| Tokiya's chatroom. :3 |
Jót mosolyogtam rajta,majd vártam, hogy az orvos az
ápolóhadseregével elvégezze a kötelező dolgokat. Már éppen végeztek, mikor a
folyosóról veszekedést hallottam. A
nevek hallatán egyből éreztem, hogy nekem ki kell mennem, de egyedül képtelen
voltam átülni a tolószékbe és addigra
már a sok ápoló is magamra hagyott, hogy még véletlenül se tudjak azonnal ott
teremni. Végig gondoltam helyzetemet, és úgy döntöttem megpróbálom a
lehetetlen, mivel hívni egy ápolót időbe telt és mire ideér… szóval amellett
döntöttem, hogy megpróbálom egyedül azt az átmászást, de nem kellett volna.
ahelyett, hogy a székben végeztem volna, a földön kötöttem ki, ezzel akkora
fájdalmat okozva magamnak, amit képtelen voltam hangok nélkül kibírni. Eltorzult
hangon üvöltöttem, hogy valaki jöjjön be és segítség, de magam se értettem mit
mondtam, mert a szavak kivehetetlenek voltak.. Próbáltam felülni, de kezem ahogy
arrébb tettem valami meleg trutymóba írt. Egyből odakaptam tekintem és csak akkor
tudatosult bennem, hogy mi is az, mikor szemeim elé emeltem tenyerem, amit
befestett a saját vérem. Ekkor csapódott ki az ajtó.
- Kérlek segíts…- könyörögtem az előttem döbbent arccal
figyelő Jongsuknak, akinek szemében a könnycseppek tükröződtek. – Ments meg…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése