Danbi: Something bad.

A filmnézős este után reggel az ágyamban ébredtem. Nem tudom pontosan hogy is kerültem oda, de van egy-két sejtésem. Kikászálódtam a selyemrengetegből és már indultam volna utána járni a dolgoknak, mikor a kis lapot megpillantottam az éjjeli szekrényemen.  Kezembe vettem a kis lapot és mosolyogva olvasni kezdtem azt az egy sort, amit ráfirkantottak.

„Este  a próba után jövök.   Channie”

Nagyobb mosoly terült szét arcomon, majd összehajtottam a kis lapot és pizsamagatyám zsebébe dugtam. Gardróbomhoz sétáltam és a sok sportruha láttán rájöttem mi hiányzott az életem mélypontjából, a sport. Ez az a dolog, ami mindig képes volt jobb kedvre deríteni miközben észveszejtő fájdalmakat okozott.  A sport

volt az a dolog , amit soha nem akartam elveszíteni az életemből, így nem is gondolkoztam semmin csak cselekedtem. Felkaptam egy sporttopot, kiválasztottam egy trikót, majd kedvenc melegítőm magamra kapva egy nike futócipő után kutattam. Megragadtam a ruhámhoz legjobban illőt és már kint is voltam az utcán. Céltalanul futottam és csak akkor jöttem rá, hogy valójában hová is indultam mikor már a csarnok előtt próbáltam légzésem a normálisra visszaállítani. Mikor sikerült ez a művelet, kezem automatikusan ért a kilincshez és nyomta le azt, utat nyitva ezzel a terem felé. Félve álltam meg az utolsó ajtó előtt és egy nagy sóhaj kíséretében kinyitottam az utolsó akadályt, hogy visszatérhessek régi életemhez.

 - Sziasztok. - köszöntem félve a többieknek. Néhányan annyira megörültek nekem, hogy a nyakamba ugrottak, de persze mint mindenhol itt is voltak olyanok, akik nem szívleltek, így azok kellő távolságból csak egy megvető nézéssel jutalmaztak. Nem nagyon izgatott, hiszen az érzés kölcsönös volt. 

- Oké lányok, ha kiörömködtétek magatokat, vissza az edzéshez. – utasította kedvenc edzőm a többieket.

Miután szétszéledtek melegíteni az edző intett a fejével, hogy kövessem. Leültem mellé a padra majd vártam, hogy belekezdjen abba, mi ilyenkor történni szokott.  De a feltételek kiszabása helyett inkább feltette azt a kérdést, amire most a legkevésbé sem számítottam.

- Minden rendben?

- Tessék? - kérdeztem vissza meglepődöttségem kifejezésképpen.

- Gondolom nyomós okod volt a hiányzásra.

Az egész történetem még ott kezdtem mikor a családom képbe jött. Révén, hogy nem túl jó a kapcsolat az apámmal, aki az egyedüli közeli rokon itt Koreában, a család szó egy ideje nem létezik a szótáramban.  D mindig váratlanul bukkant fel itthon és ugyanolyan váratlanul tűnt is el és ezek az eltűnések mély nyomott hagytak bennem. Annak ellenére, hogy imádtam őt, mindig rossz idők vártak rám az eltűnése után. De ezt a dolgot,már edzőm jól ismerte, hiszen nem ez volt az első ilyen esett, amióta ehhez a csapathoz szerződtették. Ezt az egészet csak tetőzte legjobb barátnőm váratlan elköltözése, nem beszélve az újév beköszöntével tönkremenő kapcsolatomnak…

- Szóval baj volt a háznál a sokadikon?

- Mondhatjuk így is.

- De most már kievezőben vagy?

- Igen. Úgy tűnik minden kezd visszaállni a régi kerékvágásba. – mosolyodtam el jelezve, hogy tényleg javulófélben vagyok.

- Beállsz? – először csak kérdőn pillantottam rá, majd végigmutattam magamon. – Ebben a ruhában simán

tudsz edzeni, a labdád és a cipőd meg még mindig a szekrénybe vár rád. – állt fel mellőlem az edző, és egyben (sport)pszichiáterem, majd belefújt a sípjába ezzel jelezve, hogy ideje felállni és munkának látni. Közben én a jól ismert utat végigjárva megkerestem szekrényem, kinyitottam és a cipőmet átcserélve labdával a kezemben tértem vissza a többiek közé.  Gyorsan felzárkóztam a bemelegítéssel, a páros labdát mellőzve a kapusbemelegítést már a lányokkal együtt végeztem. Felszabadult voltam egész edzésen és végre sok idő után úgy éreztem, hogy élek és nem csak sodródom az árral.  edzés után az öltözőben vártam a többieket, hogy egy kicsit beszélgetni tudjuk. A csapatbeli legjobb barátnőm egyből le is vetődött mellém.

-  Sunhee. – mondtam ki nevét és öleltem magamhoz. – Mesélned kell ugye tudod?

- Te meg.. honnan tudsz?

- Tudod van egy közös ismerősünk. –kacsintottam rá, majd kapcsolódtam be egy másik beszélgetésbe. Egész sokáig ott voltam, majd mikor már kezdett kicsit veszélyezni a hirtelen jött változás elköszöntem tőlük és elindultam hazafelé, de nem jutottam sokáig.

- Mondja edző bá. – mosolyogtam rá.

- Minden vissza a régi kerékvágásba, holnap délelőtt edzőmeccs.  – köszönt el tőlem ezzel a mondattal.

A délután két kis csöpségem társaságában ütöttem el és csak akkor eszmélt fel, hogy ennyi az idő, mikor meghallottam hátam mögül a legszebben csengő hangot.

- Szia B. – köszönt be.

- Szia Yeollie. – ugrottam nyakába.

- Na mire fel ez a jókedv?

- Hát…- kezdtem bele és elmeséltem neki a nem túl izgalmas napon. 

- Örülök, hogy kezdesz visszatérni. - húzott magához és egy mosoly kíséretében apró csókot hintett ajkaimra.  szája éppen csak, hogy érintette párnáim, mégis a forróság, az éghetetlen vágy, a boldogság úgy áradt szét ereimben, mintha az orgazmus szélén álltam volna.  Az estét egymás nyúzásával töltöttük, persze nem kell rosszra gondolni, a ruha szigorúan csak rajtunk lehetet, nem kerülhetett le semmi a földre. ezen kívül viszont a szobám egy kész csatatér lett.  A párnák huzatostul vagy anélkül szanaszét hevertek a szőnyegen a lepedővel és takaróval a társaságukban.  

- Jézusom itt meg mi történt?  - jött be Mei maga mögött egy Tokiyával.  – Azért ennyire nem kell egymásnak esni. – fordult meg és indult el kifele.

- Mi nem is…- kezdtük egyszerre Yeollal, de már csak a becsapódó ajtónak mondhattuk volna el mi történt, aki az egésznek csatánknak tanúja volt, így nem fárasztottuk magunkat ezzel az üres magyarázkodással, inkább öltük tovább a másikat, egészen addig még hasunk nem jelezte, hogy ideje valamivel megtömni üres bendőnket.  Kimentünk a konyhába ahol valami kaja után néztünk, majd irány újfent a moziszoba és egy film kíséretében elfogyasztottuk az összelopkodott ételt. Mikor vége volt az esti programunknak szánt filmnek, kivittük a maradék kaját a konyhába, majd egy gyors tusolást ejtve rendet tettünk a szobámba és elmentünk aludni.  Reggel egymás karjaiban ébredtünk. Elnézegetve a másik hót kómás fejét lassan kibotorkáltunk a konyhába és megint megtömtük magunkat.

- Mit csinálsz ma?- kérdezte Yeol két falat között.

- Összeszedem magam és elmegyek az edzőmeccsre, aztán hazajövök pihenni és késő délután megint edzésre megyek, de este szabad vagyok.

- Örülök, hogy kezdesz visszatérni, de a sulit nem mellőzöd egy kicsit nagyon?

- Ma van fellépésetek? – tereltem a témát a suliról. Nem akartam, hogy megtudja, hogy nem áll jól a szénám,sőt katasztrófa ez az évem.

- Igen szóval csak utána tudok jönni, vagy mi lenne, ha te jönnél át? a srácok is szeretnének már látni és Luhan is örülne egy mosolygós B-nek.- simított végig arcomon.

– Oké. Úgy hiányoznak már a srácok és Lulunak is tartozom egy hosszú mesével.  Majd csörögsz ha mehetek?

- Persze. – kaptam egy puszit homlokomra,majd csendben fejeztük be a reggelit s indultunk készülni. miután mindketten végeztünk bepattantunk White-ba és elfurikáztam a mellettem ülő szexiséget a próbájára és utána irány második lakhelyem, a csarnok.  Mivel egy picit késében voltam villám gyorsasággal öltöztem át és éppen a cipőmet kötöttem mikor drága edzőnk bejött, hogy mondjon pár szót. A bemelegítést kicsit elbliccelve Sunheeval beszélgettem.  elmeséltem neki is mi történt velem, de arra már nem volt időnk, hogy én is végighallgassam az ő meséjét, majd este az edzésen.  A sípszót meghallva szívem gyorsabban kezdett dobogni és az adrenalin elkezdett áramlani a véremben.  Olyan volt, mintha most először fognék labdát, vagy mintha életem nagy meccsére készülnék,holott az egész csak egy edzőmeccs volt.  Olyan beleéléssel és akarattal játszottam, mint még soha és ezt a hirtelen terhelést sajnos fizikailag nem bírtam annyira. sok volt a körülbelül két hónap kihagyás után ez a hirtelen visszaállás, így térdem az egyik lövés után nem éppen érezte magát jól, de fogamat összeszorítva nem szóltam az edzőnek és a fájdalmat eltűrve játszottam tovább, egészen a meccs végéig.  mikor lefújták a meccset, próbáltam nem sántikálni, hogy senki ne vegye észre, hogy szenvedem és többé kevésbé sikerült is, de az edzőt nem vághattam át teljesen ezzel.

- Valami baj van B?

- Nem, csak kicsit sok volt ez így hirtelen. Elfáradtak az izmaim, szóval maradok még egy kicsit nyújtani. – mosolyodtam el,  majd tényleg elkezdtem a  nyújtást, de csak az egyik lábamra. Megvártam még mindenki elment, így egyedül nem törődve semmivel kibicegtem az öltözőbe letusoltam és hazamentem, hogy két kis kutyuskámmal játszadozzak, de a játék helyett egy kora délutáni szunya lett Vodka és Whisky társaságában.

- B. – ébresztgetett valaki.

egyik napi lesifotóm tokiyáról. :3

- Toki..ya? – fordultam át a másik oldalra.

- Nem vagy éhes?  Gyere egyél. - próbált magamhoz téríteni. – Nemsokára menned kel megint, ne aludj vissza.

 - Mi a kaja?

- A kedvenced. – kacsintott egyet, majd eltűnt. Követtem , de csak a konyhába értem utol, ahol nem csak hanem Meit és drága unicornis párját találtam.

- Hali. – ültem le az egyik székre és vártam, hogy kaja kerüljön elém.

- Chanyeol mondta, hogy este átjössz…Tényleg?- kérdezte Lay.

- Aha.  Hiányoztok már és nem akarom teljesen elrontani az életem a fura, szeszélyes viselkedésemmel, szóval azt hiszem visszatérek és kiidegellek titeket. – nevettem el a végére magam.

- Hiányzott már B nevetése. – fordult szerelme felé unicorn.

Az ebéd ezután majdnem átcsapott kajacsatába hála nekem, meg a mellettem szenvedő pultos srácnak és a lábunk alatt ugráló kutyáknak, akikről megfeledkeztünk, de még mielőtt háború kezdődhetett volna a két kis falánk ebemet elláttam ennivalóval és mire visszatértem egyedül maradtam az asztalnál.  A kaja után a délután nagy részében a könyveimet tanulmányoztam, hogy miről maradtam , de egy idő után feladtam és csak heverésztem tovább a kanapén, egészen addig még rá nem pillantottam az órára, hogy ideje végre megemelni a hátsómat és elindulni az esti edzésre. Persze mielőtt kitettem volna a lábam, gyors összedobtam magamnak valami tiszta ruhát is az edzős ruha mellé és a kocsiba beülve már száguldottam is. Elsőként érkeztem, így volt időm szépen komótosan átöltözni.  Miután végeztem kimentem a terembe és a padon vártam a többieket. Pár perc volt az egész még mindenki ki nem ért és el nem kezdődhetett az edzés. Mivel a térdemben lévő fájdalom nem enyhült egy cseppet sem, így a beszélgetést mellőzve arra koncentráltam 100%-osan, hogy mit csinálok éppen. Nem szóltam az edzőnek, mert azt hittem csak egy kisebb sérülés, amit pár nap alatt kiheverek, de rosszul hittem. Már az edzés végén jártunk, a játékrésznél. Eddig minden szép és jó, csak mikor a labda hozzám került és észrevettem, hogy egy gyors csellel ziccerbe hozhatom magam, megcsináltam a bajt. Egy rossz mozdulat eredményeképp a földön végeztem visítva a fájdalomtól és nem mertem fejem a parkettáról felemelni. Körülöttem síri csend voltpár pillanatig, majd  „fordulj el”,  „ne nézz oda” mondatok után jött egy viszonylag nyugtatóan ható mondat is.

- Mindjárt itt lesz a mentő. – fogta meg kezem Sunhee és próbáltam figyelmem elterelni, hogy még véletlenül se nézzek a lábamra.  A mentő körülbelül 20 perc alatt ki is ért és kezelésbe vett. A lábam rögzítették egy sín segítségével, majd egy hordágyra téve a mentőautóban feküdtem már.  Senki nem jött velem. De nem is volt rá szükség. Egyedül is tudtam válaszolni a kérdésekre amiket feltettek nekem még a kórházba értünk.   Útközben kaptam egy adag fájdalomcsillapítót, de a fájdalom ennek ellenére nem enyhült.

- Megtenne valamit?- kérdeztem a mellettem ülő mentőst.

- Mondja.

 - Felhívni az apám?

- Ezt a kórházban elintézik.

- De jobb előbb, ha műteni kell pláne.

- Nem biztos, hogy szükség lesz beavatkozásra.

- Figyeljen nem vagyok hülye. Láttam a lábam…

Egy ideig még győzködtem a fiatalt srácot, de végül csak felhívta apámat. Annak ellenére, hogy  nem volt túl jó kapcsolatom vele, most mégis ő volt az első aki eszembe jutott, hogy segíteni tudna nekem…