Soyun : Egy csepp múlt~

Nammal, és Hoonal azonnal a kórházba mentem, már ott mondta, Seok, hogy
tegnap történt minden, de azóta senkit se akar beengedni Mei. Yemin B, és a
fiúk is itt voltak.
-Beszélsz vele? - néz rám Minseok.
-Mert pont Soyunt engedné be azok után, hogy lefeküdt Kris-szel? - mondja
undok hangon Lay.
-Már mindent megbeszéltünk Lay! És tudom mit érez! Tizenöt évesen Én is elvesztettem a babám. És ahelyett, hogy itt dühöngsz, inkább támogatnád! - szólok rá, mire meglepődött. -Nem az kell neki, hogy
minden rendben lesz, hanem az, hogy támogasd! Törődj vele, és szeresd.
Hagyd, hogy kisírja magát. Nálam a támogatás és a törődés segített akkor,
és Minseok mindenben segített.  - nézek a fiúra. Aztán újra Layre nézek aki
lehajtotta a fejét.
-Akkor... beszélsz vele? - kérdi B.
-Ha beenged akkor igen. - mentem az ajtóhoz. -Mei! - kopogtam -Soyun
vagyok! Engedj be kérlek. - mondom. De semmi. Fél órát beszéltem, hogy
engedjen be, mire kattant a zár, az ajtó pedig kinyílt, Én pedig bementem.
Addigra már újra ágyban volt.
-Csukd be vissza kérlek! - hallom a csendes hangját. Úgy tettem ahogy kért.
És odamentem hozzá. -Kitartó vagy! - néz rám. Szemei pirosak, arca pedig
sápadt.
-Hát... már egy család vagyunk, és sokat jelentesz nekem. - megyek oda
hozzá -Csússzanj! - tolom meg picit és befészkelem magam hozzá, majd jó
szorosan megölelve visszahúztam magamhoz, mire újra sírni kezdett.
Megvártam mire megnyugszik, addig a hátát simogattam, és kicsit ringattam.
-Nem mondom, hogy minden rendben lesz mert ez nem igaz. - szólalok meg. A
hallgatás miatt kicsit rekedt a hangom.
-Miből gondolod? - szipog.
-Fújd ki az orrod, de ha lehet ne a pólómba. - kuncogva nyújtok neki egy
zsepit mire elkacagta magát. Kifújta az orrát, és újra megöleltem -Amúgy,
nem gondolom... tudom. - sóhajtottam. -Semmi sem lesz rendben, de egy idő
után az elvesztés fájdalma enged, és tovább tudsz élni boldogan. Mert annak
a babának lehet ez volt a sorsa Mei. Hogy felkészítsen téged, és, hogy
figyelmeztessen. - mondom.
-Biztos? - kérdi halkan.
-Igen. Én már hat hónapos voltam amikor megjelent a baba apja és annyira
eldurvult a helyzet, hogy megindult a szülés, és elvesztettem a babát. -
Mei felült és rám nézett.
-Sajnálom. - mondja könnyes szemmel.
-Nem kell, rég volt! Mei, arra akarok rá mutatni, hogy a baba elvesztése
okkal volt, hogy erősebb légy. Én is az lettem. Te is az leszel, mert veled
lesz mindenki. Én egyedül voltam 15 évesen, három hónapig voltam teljesen
letargikus állapotban, arra se reagáltam, hogy Minseok folyton bent volt
velem. Máshol voltam. Ez pedig nem jó. Aztán Seok kiakadt és kaptam tőle
egy pofont, ez ébresztett fel. - mosolyogtam az emlék miatt. -Nagyon jól
tudom mit érzel, de ne hagyd, hogy felemésztjen, itt van Kris, Lay, Én B,
Yemin a fiúk, mindenki támogat, hagyd, hogy segítsünk. Egyedül nem menne
neked, tapasztalatból mondom. - Mei lehajtott fejjel ült előttem. -Nagyon
szeretlek Mei, mintha a húgom lennél, nem akarlak összetörve látni téged.
Azt szeretem ha mosolyogsz, és nevetsz. Tudom, hogy most fáj, de idővel
jobb lesz. És nézd a jó oldalat, ha lesz újra babád, arra sokkal de sokkal
jobban fogsz figyelni, mert akkorra már kialakul benned az anyai ösztön, és
fantasztikus anyuka lesz belőled. - erre felnézett.
-Biztos? - kérdi.
-Igen! Ah, de nyálas lettem mostanában. - nevetek, mire Mei elmosolyodott.
-Küldjek be valakit? - kérdem.
-Layt... - bólint, Én pedig megölelem, és már megyek is. Jó másfél órát
voltam bent hozzá. Amikor kinyitottam az ajtót, mindenki felpattant, és Lay
azonnal elém állt.
-Menj be hozzá. - állok el az útból, ő pedig berohant, Én pedig bezártam az
ajtót. -Elvégeztem a dolgom. Már csak rajta áll a többi része, és rajtatok.
- nézek Krisre.
-Köszi Yun. - ölelt meg.
-Szóra se érdemes. Szeretem Meit, olyan mintha a húgom lenne, bármit
megteszek érte ha kell. - engedem el.
-Attól még köszönöm. - mosolyogva nézett rám. Elkuncogtam magam, és
Donghoonhoz mentem, mire azonnal egy csókkal fogadott, Yemin pedig
vigyorgott mellette mint a tejbe tök.
-Ne vigyorogj! - fenyegetem meg az ujjammal.
-Én? Hol már? - ölel meg. -Örülök nektek! - mondja és elenged.
-Köszi. Na de mi most megyünk! - fogom meg Hoon kezét. Mindenkitől
elköszöntünk, és elhagytuk a kórházat.
-Hová akarsz menni? - kérdi.
-Megrendelni Luhan ajándékát. - vonok vállat.
-És mi lesz az?
-Egy nyakláncra gondoltam, azokat nagyon szereti. És egyedi lesz, vagyis
arra gondoltam, hogy egy Kos jelet csináltatok egy cédulával amiben benne
lesz a születési dátumunk. - nézek mosolyogva Donghoonra.
-Szerintem jó ötlet. Tőlem mit kérsz? - vigyorgott rám.
-Téged, meztelenül, piros szalaggal átkötve, a szobámba! - mondom halál
komoly fejjel mire majdnem orra bukik. -Csak vicceltem! - nevetek előre
hajolva amitől elfordult a paróka rajtam és most Donghoon nevetett ki.
-Gyere ide Te! - húz magához, és igazítja meg rajtam a parókát. Aztán
kicsit lehajolt és megcsókolt. Most nem úgy mint eddig, most kicsit vággyal
telibben. Ami megmozditott bennem valamit. Ha most nem is, de idővel
szeretnék kicsit közelebb kerülni hozzá, mind testileg, mind lelkileg. Hisz
most felébresztett bennem egy olyan részt aki most azonnal teperné le az
ágyba, de nyílt utcán vagyunk, szóval ezzel várni kell. Pihegve vált el az
ajkaimtól, és apró puszikat adott a nyakamra.
-Ah, sose értettem, hogy a pasik csók után miért mennek azonnal nyakra. -
sóhajtottam és megöleltem.
-Mert finom. Azért. - kuncog.
-Persze persze. Na menjünk, mert még enni is akarok, meg filmezni! - engedtem el.
Megrendeltem a nyakláncot, aztán vettünk kaját, nasit, azzal haza telepedve filmet kerestünk, és azt kezdtünk el nézni.