Danbi: Sokkkkkkk.ℰ⋆‿⋆ℰ

Nem tudom mikor tértem megint magamhoz, de kinyitva szemem szembesültem azzal, hogy nem vagyok egyedül a szobában. A kanapén Woobin és Lulu ült, még ágyam mellette,kezemet szorongatva ex-barátom.

- Valaki lenne olyan szíves és elmagyarázni az előbbi veszekedést?

- Nem is vagy rá kíváncsi mi történt veled?

- Lulu- szóltam rá határozottam. - Ne terelj. Egyébként meg gondolom összevarrták a felnyílt sebet és ennyi.

- Hát nem egészen, de végülis.

- Nem erre vagyok kíváncsi, Még ha egy másik kisebb műtét volt az se izgat. Szóval? – próbálkoztam a felüléssel miután kezem kiszabadítottam a hosszú ujjak közül.

-  Én…csak… nem is tudom.

- Ha azt akarod mondani, hogy meg akartál védeni, megértem, de nem ez volt a legjobb megoldás. És egyébként is ez az ügy rá...- mutattam a még mindig mellettem szobrozó fiúra. – és rám tartozik, amit egyedül is meg tudunk oldani, szóval köszönjünk, nincs szükség segítségre.- zártam le ennyivel az előbbi beszélgetést. A fiúk ezután el is mentek, mivel dolgozniuk kellett, eddig is azért maradtak, mert aggódtak értem és mindenképp meg akarták várni, hogy felébredjek.  Az egész napot egyedül töltöttem látogatók nélkül. Este benézett Tokiya, de csak annyira, hogy értesítsen holnap jelenésem van Yemin megnyitóján így szedjem össze magam., aztán egy gyors homlok puszival el is köszönt és ment dolgozni. Este kivételesen sikerült nagyon jól aludnom, így reggel üdén ébredtem fel.  Délelőtt azon gondolkoztam, hogyan szökhetnék meg, úgy, hogy ne jöjjenek rá egy beteggel kevesebbjük van a kórházba, de semmilyen épkézláb ötletem nem volt egészen addig, míg volt szerelmem be nem állított.

- Szia. Hogy vagy?

- Ahhoz képest, hogy nem rég műtöttek egész jól.- mosolyogtam rá. Órákig beszélgettünk, mivel ma szabadnapja volt és nem kellett sietnie sehova, így ráértünk. Én se voltam egyedül és legalább sikerült olyan dolgokról beszélnünk, amik kimondatlanul maradtak miután útjaink elválltak és nem keresztezték egy ideig egymást.

- Jó téged újra látni.

- Téged is. – és ezzel a két mondattal kihalt egy időre a beszélgetés témája köztünk. – Figyelj, nincs kedved este elkísérni valahova?

- Ilyen állapotban mégis hova akarsz menni?

- Tudod, hogy a barátaimért bármire képes vagyok és láthatsz valami eszméletlen dolgot ingyen.

- Jó, de csak ha tolószékben.

- Nem gondolod komolyan, hogy egy fontos megnyitón tolószékben ülök majd. Szerzünk egy mankót.

Behívtam Alexet, akinek felvázoltam a helyzetet egy pár hazugsággal, hogy jobban örülnék egy mankónak, mintsem egy tolókocsinak, mert abban igazán nyomoréknak érzem magam és félek, hogy lelki traumát fog

kellett az új lábaimmal csinálni egy képet.XD

okozni a folyamatos használata, így örülnék, ha biztosítanának nekem egy mankót helyette.  Alex furcsán nézett rám különös hadoválásom után, de kicserélte a járásban segítő eszközt, így miután eltűnt egy kabátot magamra kapva ügyesen tudtam Jongsuk segítségével elszökni pár órára a fehér börtönből.  Lent beültünk a kórház parkolójában parkoló autójába és bemondtam neki a címemet. Gyorsan hazaértünk . Kinyitottam az ajtót és első utam a kanapéhoz vezetett, ahova leültem és megszeretgettem az én két kis szerelmemet.

- Aranyos dö..

- Vodka.- mutattam a zsemle színűre.- És Whisky.- adtam kezébe a kis feketeséget.

- Nem is te lettél volna, ha nem így nevezed el őket. – vette kezelésbe a kis rosszcsontot. Miután jól kijátszottuk magunkat és Tokiya figyelmeztetett, hogy ideje lenne készülődni elindultam a szobám felé, de mielőtt beléphettem volna még visszafordultam.

- Azt hiszem szükségem lesz egy-két segítő kézre.

- Majd én megyek. - ajánlkozott fel rögtön Tokiya.

- Nem hiszem, hogy akarom, hogy láss meztelenül.

- Majd becsukom a szemem, még felveszed a fehérneműt.

- Majd én segítek, már úgy is láttam mindent. - lökte félre Tokiyát Jongsuk és csukta be maga mögött az ajtót egy döbbent arcú Tokiyával a küszöbön állva.

Az öltözködés nem ment bökkenőmentesen. Először is le kellett operálnom magamról a pizsamám, ami hát valljuk be nem igazán ment egyedül. Jongsuk szó nélkül jött oda és segített levenni.  Már fehérneműben álltam, kecses mozdulattal ugrottam egy hátast az ágyba és nem  zavartatva magam elkezdtem vetkőzni.  Jongsuk arca erősen vörösödni kezdett. 

- Mi van?! Nem te mondtad, hogy már láttál mindent?

Nem szólt semmit csak odajött és lehúzta a bugyim. Elmémben rég elzárt képek próbáltak a felszínre törni. Kezem automatikusan nyúlt a felettem ügyeskedő színészhez és ahelyett, hogy sikítva ellöktem volna óvatosan magamra rántottam és puha párnái után kaptam. Megfeledkeztünk az időről és a helyről. Anyukám hirtelen megérkezése volt az a pont, mikor agyam kitisztult és tudtam, hogy nem kéne egy ördögi körbe belekezdenem…

-Jaj Kincsem, annyira aggódtam mikor a kórházban azt mondták… - de mondatát D nem fejezete be csak becsapta az ajtót.

- Azt hiszem..- próbáltam kibújni a kicsit zilált adonisz alól, de ő lemászott rólam és mikor csúszkáltam kifele az ágyból az arcomban landolt egy bugyi. – Kedvesebben is ideadhattad volna. -  hajoltam le érte a földre és felhúztam.  Közben hallottam, hogy anya Tokiyától érdeklődik, hogy mi ez az egész, de szegény fiú azt se tudta, hogy köpjön vagy nyeljen.  Mikor lecsendesedtek a kedélyek, felvettem a kigondolt ruhát és kiléptem a gardróbomból.

- Ez meg mi? Ez nem jó. Egy megnyitóra mész.

- Akkor is ebbe megyek. Te meg vedd fel ezt. - vágtam hozzá a régen együtt vett gatyánkat, kedvességét viszonozva, mikor az előbb a bugyi a képemben landolt.  Gyorsan gatyába ráztuk magunkat. Beálltunk a

a közös képünk Jongsukkal. :)

tükör elé és végigvizslattuk magunkat.

- Valami hiányzik. – mondtam és amilyen gyorsan jelenlegi állapotomban tudtam eltűntem, bár mankóim eléggé visszafogtak.  Körülnéztem a gardróbba és mikor megtaláltam a keresett dolgot visszamentem a még mindig a tükör előtt állóhoz.

- Emlékszem még erre?- kérdeztem meg felmutatva  a karkötőt. Letámasztottam egyik mankóm és közelebb ugráltam, feltettem csuklójára és megmutatva sajátomat telefonomért nyúltam, ami a mellettem lévő kis asztalon pihent. Lőttem egy képet magunkról és útra készen indultunk a nappaliba, ahol Tokiya meg D rosszalló pillantással vártak minket. Nem foglalkoztam velük, fejemmel intettem egyet és a kocsiba ülve már a megnyitó felé tartottunk.

a ruhám és a közös cuccaink az exemmel. #dskgh

Kicsit később értünk oda, mint a többiek , de nem bántam, így könnyebben ment az elvegyülés, bár így is elég sokan megbámultak, amit betudtam a mankónak és nem az öltözékemnek.  A sok ember között oldalamon lévő kísérőmmel ismerős arcok után kutattunk. Először legjobb barátnőmet találtam meg, aki egy rosszalló pillantást vetett. Jobbnak láttam, hogy ha később beszélünk egymással , így csak hátrafordultam és odaküldtem hozzá Tokiyát és D-t, míg én közben Yemin kutattam tovább kísérőmmel.  Nem sokkal később meg is találtam, de nem volt egyedül, ennek ellenére odamentem mögéjük.  Kicsit távolabb álltunk meg, de elég közel ahhoz, hogy halljam mit beszélgetnek Chanyeollal a kép előtt, amin mellesleg én szerepelek.

- Na mit szólsz?- kérdezte Yemin.

- Ez valóban az én barátnőm. – nem láttam Chanyeol arcát, de már csak a hangjából tudtam, hogy elmosolyodott.

- Igen…B igazán kitett magáért és szó nélkül tűrte, mikor volt, hogy 5-6 órán keresztül festettem. – magyarázta barátnőm és mielőtt Chanyoel bármit is mondhatott egy fiú ugrott szinte üvöltve a lány nyakába. Szerencsére, így azt se hallotta , mikor Jongsuk a fülemhez hajolva megkérdezte, hogy az tényleg én vagyok-e a képen.

- Nem hiszel a művésznőnek? – húzódtam egy kicsit el, mivel lehelete égette a nyakam és eszembe juttatott pár dolgot, aminek nem szabadott volna ilyen reakciót kiváltania belőlem. Tudtam, hogy még vonzódom hozzá mikor útjaink elváltak egymástól, de azt hiszem ez a vonzalom két év után kihalt belőle, de úgy tűnik csak áltattam magam ezzel, hiszen az iránta érzett vonzalom talán erősebb lett azzal, hogy újra belecsöppent az életembe.

- Szia B. – vett közbe észre Yeol, de a kezdeti mosolya lefagyott, ahogy meglátta a mögöttem álló színészt. – Nem úgy volt, hogy Tokiyával jössz?

- Szia. Nem is lehetnék itt.

- Számítottunk rá, hogy jönni fogsz, de senki nem gondolta, hogy vele.- hangjából sütött a harag.

- Neve is van. Egyébként Tokiyával jöttem, csak ő útközben elveszett.

- Ohh szia B.- jöttek oda a többiek is. – a többiek személyében pedig értem Lulu-t, Suho-t, Kris-t és a jelen pillanatban mindenki által utált Jongint.

- Halika.- villantottam feléjük egy mosolyt.

- Ki volt az a nő Tokiyával? – kérdezte Jongin.

- Na mi van? Kicsi Jongin ráizgult az anyukámra?

- Az anyukádra?!- kérdezte hitetlenkedve a megérkező D.O.

- Igen az anyukámra. 

- De hát…

- Jaj had ne kelljen kiselőadást tartanom a családomból. Gondolom észrevettétek már, hogy nem vagyok az a megszokott koreai. Könnyen barnulok, sose égek le…blablabla. Mindez azért van, mert anyukám amerikai származású. Azért nincs is sose velem, mert apukájának segít a cégben otthon.  Ennyi infó elég volt? – nem vártam választ hanem feltettem következő kérdésem. – Tokiyáék elmentek?

- Nagyon úgy néz ki.- válaszolt Kris.

- Akkor mi is megyünk. – ragadtam karon exemet és nem foglalkozva a csodálkozó pillantásokkal a mankók segítségével száguldásba kezdtem, hogy kiérjünk a főútra és foghassunk magunknak egy taxit, mivel kedves lakótársam hátrahagyott bennünket. Nem telt el fél óra sem és már a ház felé „ügettem” segédeszközeimmel.  Beértem a házban, de egy pillanatra megálltam, aminek az lett a következménye, hogy a mögöttem jövő Jongsuk majdnem fellökött.

- Bocsi.

- Semmi. – közben szájára tettem a kezem, hogy ne mondjon semmit, mert még így is nehezemre esett a csendben hallani bármi hangot, ami segítség lett volna merre induljak, így női megérzésemre hallgatva Mei szobája felé vettem az irányt. Jongsuk, mint egy testőr követett. Az ajtóban megálltam. Nem akartam még ennél is nagyobb galibát, így megfordultam és a mögöttem álló személyre néztem:

- Szeretném ha itt várnál meg kint, Vagy menj a szobámba, vagy akárhova máshova, de ne gyere utánam… így is nagy bajban vagyok. – miután befejeztem mondandóm ő csak bólintott egyet, majd hátat fordítva a felénk futó kutyákhoz sietett. Elmosolyodtam látva mennyire szereti őt a két blöki, de ez az aranyos jelenet se tudott annyira lefoglalni, hogy be ne menjek a szobába.

- De ez nem lehet. Én nem… Nem lehetek.- szipogta barátnőm.

- Mi nem lehetsz?

- Basszus B, terhes vagyok!- üvöltötte és újra zokogni kezdett. Hirtelen nem tudtam mit csináljak. ennek nem így kellett volna lennie. Senki se számítana arra, hogy pont Mei lesz, az aki először teherbe esik egy kis figyelmetlenség miatt. Mindenki rám számítana, szóval egyszerűen nem tudtam mit csináljak. Anyára néztem és szemeimmel kérdeztem, hogy most mégis mit csináljak. Ő csak Meire mutatott. 

 Ebből egyből megértettem mit kell tennem. Mankóimat elengedtem és megpróbáltam én is leülni a földre, ami nem ment hűű de jól. Lábam fájt, de jelen pillanatban nem érdekelt, csak az, hogy megnyugtassam az előttem zokogó lányt. De ahelyett, hogy sikerült volna megnyugtatnom az én könnyeim is csordogálni kezdtek.  Nem tudtam mit kéne mondanom, így csak csöndben törtem a fejem valami megoldáson. Óráknak tűnt az itt töltött idő, és a hideg csempén való ülés nem esett valami jól.

- Fel kéne állnunk. Nem tesz valami jót ha itt ülünk tovább.

- Igazad van. – mondta rekedtes hangon. Kivált ölelésemből, megtörölte szemeit, majd szép lassan felállt.  Követtem példáját, de valahogy nem igazán ment ez a felállás dolog. – Gyere segítek.

- Ne..ne erőltesd meg magad. Inkább hívj be valakit… mondjuk  Jong…Tokiyát. 

- B figyelj, nem vagyok hímes tojás, hogy óvni kell mindentől.  Kettő Jongsuk mit kereset itt? És miért volt ott a megnyitón?

- Majd később elmesélem, de segíts fel, nagyon fáj a lábam.

- Holnap ezzel kezdjük.- mondta és felsegített a földről. Kezembe nyomta a mankókat, majd kimentünk a nappaliba, hogy megnyugtassunk mindenkit, hogy minden rendben, holott semmi nem volt rendben….

P.S.: I love you... igazából csak annyit akartam, hogy a kiállítást is megnéztem és ez volt a kedvenc részem *-* muszáj volt lőnöm pár képet róla. Yemin fantasztikus vagy. ♥