Mei- Mi történik velem?

Kora reggel egy Unikornist találtam a kanapén, szét volt terülve. Bár nagyon mérges voltam rá, mégis odamentem és betakartam Őt egy pléddel, nehogy aztán miattam fázzon meg. TJ-nek hagytam egy üzenetet, Tokiyának meg lefőztem a reggeli kávét, hogy mire haza jön legyen neki friss. A cipőmet húztam éppen mikor egy éles fájdalom nyilallt a hasamba, de nem nagyon törődtem vele. 

Mielőtt munkába mentem elmentem a tánc termembe, hogy az őrrel egyeztessem az időpontokat, illetve, hogy So-t beengedjék ha gyakorolni van kedve. A munkahelyem még csöndes volt. Mindenki kortyolgatta a reggeli energia bombáját, vagy reggeliztek, esetleg a délelőtti ülésekre készültek. Az asztalomhoz ülve én is beizzítottam a kis masinám, hogy megnézzem milyen időpontjai vannak főnökömnek. Nem éppen halk cipőkopogása kissé megrémített. 

-Lea! Az asztalomra kérem az összes mai fotózás helyszínét, időpontját, fotósokkal és modellekkel! - parancsolta.  

-Igen Asszonyom! Máris viszem! - egy újabb nyilallás, de ez most rosszabb volt, mint az előző. 

-Jól van? - kérdezte. 

-Persze. Csak tudja, hogy mivel jár egy baba. - nevettem, közben hasam simogattam. 

-Igen... - a hangja valamiért furcsán csengett, mintha valamit el titkolna előlem. Próbáltam a munkámra koncentrálni, de valaki mindig megzavart, hogy gratuláljon nekem. Úgy látszik, hogy Krisnek eljárt a szája, a menedzserük még virágot is küldött, bár tudom, hogy nem örül a hírnek. Testvérem, szinte minden órában megejtett egy gyors hívást, hogy minden rendben van e, jól vagyok e. Furcsa volt, hogy ennyire aggódik, mikor semmi bajom nincs.  

Gyorsan telt el a délelőtt, szinte egy szempillantás alatt dél lett. A vonalas telefon hangosan csörögni kezdett: 

-Vouge, tessék! - szóltam bele hivatalosan. 

-Lea, kérem hozza be az ebédjét, valamit meg kell beszéljünk a következő címlappal kapcsolatban. 

-Igen Asszonyom! - letettem a kagylót, magamhoz vettem, a reggel vett kis sushi tálam és már nyomás is a Boszorka barlangja. Jó ideje ehettünk, mikor egy újabb, intenzívebb fájásom lett. Ösztönösen a hasamhoz nyúltam, aztán elveszthettem az egyensúlyom és leestem a székről. Ekkor vettem észre, hogy a széken valami piros folyadék van, majd főnököm fehér szőnyegét is átfestette. 

-Mi történik velem? - könnyeim potyogni kezdtek. A fájások pedig csak erősödtek. 

-Nyugalom, nincs semmi baj. Vegyen mély levegőt. - nyugtatott, eddig nem látott arcát mutatta meg nekem főnököm. Mellém térdelt, fejem az ölébe húzta és izzadt tincseim folyamatosan söpörte ki az arcomból. 

-Mi ez? Még nem....Korán van még! Picuri nem jöhetsz ki! Maradj Anya hasában még egy pár hónapot! Korán van még. - zokogtam, majd a hirtelen jött sokktól elájulhattam.  

Ismerős környezetben ébredtem. A falak hófehérek, a kezemben infúziós tű díszeleg,  és a megszokott se színű hálóing. Doki, kedvenc sürgősségi orvosom fel-alá járkált az ágyam előtt. Nem tudtam megszólalni, a torkom teljesen kiszáradt. 

-Végre magadhoz tértél. - vett észre - Hogy érzed magad? Nem fáj semmid? Mei, hogy lehettél ilyen felelőtlen.... 

-Állj! Doki, mi van? Hogy van a baba? - nyöszörögtem. 

-Miért kellett neked ilyen feszített tempójú időbeosztás?! Olvastam, hogy szakítottál a barátoddal...Mei miért gyötröd magad? 

-Doki...Válaszolj kérlek! Mi van a babámmal? - választ újra nem kaptam csak dobált a millió kérdéssel - MI VAN A GYEREKEMMEL? - kiabáltam. Doki arca eltorzult, a kezem kereste, majd szorosan megfogta, mintha csak Én lennék a kapaszkodója. Leült mellém, nagyot sóhajtott és elkezdte mondani.... 

-A kis babád, a babád....Sajnálom Mei, hogy ezt kell mondjam....elvetéltél. - nyögte ki végül. Görcsös síró roham jött rám, és nem akartam elhinni amit mond.  

-A baba miattam ment el, Én vagyok a hibás, hogy ilyen rossz Anya voltam. - vádoltam magam. 

-Nem Mei, ez nem igaz! Ne vádold magad, Te egy remek Anyuka leszel majd, hidd el nekem. - vigasztalt.  

-Kérlek, most menj ki.... - suttogtam. Doki azonnal felállt és kilépett, megkértem, hogy zárja be az ajtót, ám előtte megígértette velem, hogy semmi kárt nem teszek magamban.  

Amint meghallottam a zár kattanását, mérgemben a falhoz vágtam a telefonom, ami apró darabokban hullott a földre.  

Jócskán este lehetett mikor valaki őrült módjára kezdte rángatni a kilincset. 

-Itt nincs senki....Nem hiába van bezárva. - "Tao?" - gondoltam magamban 

-Rúgd be Panda! - "ez csak Yemin lehet!" 

-Fiúk megtaláltátok? 

-Nem.... - "Baekhyun" - Kris nem hívott még titeket? 

-Sajnos nem. - Tao hangja szomorú volt.  

-Keressük tovább... - "Lay" - a hangja szinte kettéhasította  a dobhártyám, szomorú volt és megtört - Haza nem ment, Min anyukája pedig azt mondta, hogy behozták ide. Valaki keresse meg Dokit. 

-Luhan már elment érte.  

Ott beszélgettek az ajtóm előtt, és mit sem sejtettek, hogy mindent hallok.  

-Srácok! Mit kerestek itt? - jött meg kedvenc orvosom. 

-Meit! Doki, mondja meg, hogy melyik kórteremben van. Kérem, látnom kell Őt. Látnom kell, hogy jól van! - Lay hangja megcsuklott. 

-Állj fel! Nem mondhatok semmit, köt az orvosi titok tartás. Mei megkért, hogy ne áruljam el a kilétét. Jól van, már amennyire ebben az állapotban jól lehet az ember, ne aggódjatok érte. 

-Ebben az állapotban?! - "Tényleg Yemin még nem is tudta, hogy babát várok..."  

-Mei kisbabát várt....- mondta Lay. 

-Igen, de sajnos elvetélt, több ok miatt. Kérlek titeket, egy ideig ne keressétek... Nagy lelki megterhelés most ez neki. 

-Mi? Mi az, hogy ne keressük?! A testvére halálra aggódja magát, sőt mindenki halálra aggódja magát. Doki, mondja el hol van. - nem is hallottam még Taot kiabálni. 

-Kérlek srácok, csak egy kis időt kérek.... - suttogtam.