Min - Hazug igazságok

Chanyeol „tragédiába fulladt” bulija után, B-t és Meit is kórházba vitték. Persze Bi már másnap elhagyta azt. Meit több ideig bent tartották. Reméltem,hogy egyiküknek sem lett ( vagy lesz) komolyabb baja.
-Taemin,gyorsan mondd,mert most nem érek rá.- szorítottam vállammal a fülemhez a mobilt,miközben beleügyeskedtem a bejárati ajtóm zárjába a kulcsot.
- Oké,csak azért hívlak,mert fél óra múlva fotózásom lesz a Voguenak és szeretném,ha eljönnél. Tudod,te mint a főnök lánya… Na mindegy,szóval jó lenne,ha ott lennél.
- Szerencséd van,mert pont oda megyek. Melyik teremben ?
- A 6A-ban.
- Oké,akkor ott találkozunk.
- Imádlak,Min.

anyám elegánsat akart. Megkapta.

Eleresztettem egy félmosolyt,majd bontottam a vonalat.
Anyám azt mondta,hogy elegánsan menjek. Miközben leparkoltam a Vogue parkolójában,egyre furcsább előérzetem lett.
A találkozónkig még fél órám volt. Mosolyogva köszöntem a biztonsági őröknek,akik ezt viszonozva nyitották ki nekem az ajtót. Ma is nagy volt a nyüzsgés,mint mindig. Fekete öltönyös emberek siettek fel,vagy éppen le a lépcsőn,elegáns,kosztümös nők vártak a liftre,vagy éppen választották a lépcsőt. Egyszóval : ismét egy szokásos reggel a Vogue székházában.
- Szia, Nana.- léptem oda a recepciós pulthoz. Nana éppen a pult alatt kotorászott,így amikor meghallotta a hangomat,majdnem bevágta a fejét.
- Szia, Min. A-anyukádhoz jöttél ? Még van egy fél óra,ha jól tudom,de ha-a akarod,akkor meg nézem,nehogy én tudj…

- Ne, nem kell megnézned,tökéletesen emlékszel rá.- mosolyogtam rá. Nana nagyon aranyos lány volt,de túlságosan is rá görcsölt a munkájára. – Direkt jöttem hamarabb. Megnézem az egyik fotózást,jó ? – mutattam a lépcső melletti folyosóra.
- Az egyik fo.. oh,persze,nyugodtan. Úgy értem,neked biztos..- nem fejezte be a mondatot,csak fülig vörösödve erőltetetten rám mosolygott, amiből arra következtettem,hogy zavarban van.
- Köszönöm. Oh,és nagyon csinos vagy ma. – mosolyogtam rá,miközben a folyosó felé indultam. Még hallottam,ahogy elhebeg egy „köszönöm”-öt.
A fotózás helyszínén Seo-t pillantottam meg, Kwon úr társaságában. Mosolyogva indultam el feléjük.
- Szia Min! Hát te meg? – kérdezte Seo meglepetten.
- A fotózást jöttem megnézni. – feleltem.
- Ilyet szabad? Mármint,úgy értem civileknek? – Kérdezte Seo, immár Kwon úrra nézve.
- Nem,ez kifejezetten tilos,de Nam kisasszony a legnagyobb rosszindulattal sem mondható civilnek. – mosolygott rá.
- Óóó de hülye vagyok. – csapott Seo a homlokára. Mi csak kedvesen elnevettük magunkat.
- De minek köszönhetjük a látogatást  MinJung kisasszony? – kérdezte Kwon úr.
- Az egyik barátomat fogják fotózni, és megkért,hogy nézzem meg. – mutattam az ajtó felé,amin éppen akkor sétált be Taemin.
- Óóó Taemint? Ezt nem is tudtam.- szólalt meg Seo.
- Mindjárt jövök,csak köszönök neki. – mosolyogtam rájuk,majd Taemin felé szaladtam és a nyakába ugrottam.
- Miiin.- ölelt magához.- Örülök,hogy itt vagy.
- Ne okozz csalódást.- bokszoltam a vállába,mosolyogva.
A fotózás nagyon jól ment,Taemin rendkívül fotogén. És végre megtudtam,hogy kinél dolgozik Seo.

Mikor végeztek,együtt néztük végig a képeket. Taeminnek vissza kellett mennie az SMhez,de megígértette velem,hogy elmondom,miért kellett ma bejönnöm.
Seonak nem volt mára több munkája,így kikísértem a bejáratig.
- Nem jössz? – fordult felém.
- Nem,még anyával van találkozóm. Semmi kedvem hozzá. – sóhajtottam.
- Miért? Rosszban vagy anyukáddal?- kérdezte meglepetten.

- Ez egy nagyon hosszú történet,de majd egyszer elmesélem. Viszont most késésben vagyok,és hidd el te se akarnál elkésni anyámtól. – nevetettem egy kicsit keserűen. Seo csak bólintott. Elköszöntünk egymástól,majd ismét a recepciós pulthoz sétáltam.
- Megkérdeznéd kérlek,hogy felmehetek-e ?- mosolyogtam Nanara.
- Oh, anyukád, pont most t-telefonált le,hogy mehetsz. M-már itt vannak. – válaszolt Nana,miközben remegő kézzel rendezgette a számítógép melletti dossziékat.
- Itt vannak ? De kik ? – néztem rá értetlenkedve.
- Oh.- kapta a szája elé a kezét.- S-semmi,felejtsd el,kérlek. Már m-mehetsz is.- mutatott a lépcső felé.
Gyanakvóan indultam el anyám irodájához. A hatalmas ajtóhoz érve nagy levegőt vettem,majd bekopogtam.
- Szabad ! –hallottam meg az ismerősen éles hangot. Nagy levegőt vettem,majd benyitottam.
Tágra nyílt szemekkel csuktam be magam mögött az ajtót. A hatalmas iroda széles kanapéjának két szélén két férfi ült,kezükben fényképezőgépekkel,és diktafonokkal, közöttük,pedig egy rövid,szőke hajú nő,aki csak nagyon nagy jóindulattal volt mondható koreainak. Sőt,egyáltalán nem is volt az.

- Min. –mosolygott felém anyám,ami önmagában megdöbbentő volt.- Gyere,ülj le.- állt fel ,majd kézen fogott és a kanapéval szembeni fotelba ültetett. A hirtelen jött sokk kiült az arcomra és megszólalni sem tudtam. Ez meg mi a franc?
- Örülök,hogy megismerhetlek. – mosolygott rám a szőke nő. Angolul beszélt,erős akcentussal.- Armel Betranche vagyok, a párizsi Vogue riportere,és divat részlegének szerkesztője .- így már érthető az akcentus, és az egész lehetetlen helyzet is kezdett egyre jobban tisztulni a fejemben.
- Én is örülök.- vetettem oda egy erőltetett mosolyt,majd az anyám felé fordultam,aki próbált a lehető legártatlanabbul nézni rám. Mondhatni nevetséges volt.-  Beszélhetnénk egy pillanatra ? Négy szem közt .- álltam fel a fotelből.
- Csak tessék.- bólintott a nő,kedvesen.
- Miért érzem úgy,hogy ez nem egy anya-lánya beszélgetés lesz ? –suttogtam ingerülten,miután kimentünk a folyosóra. Szerencsére rajtunk kívül volt itt.
- Mert nem is az. Egy szóval sem mondtam,hogy az lesz. Amint hallottad, a francia Vogue riportere ül abban a kanapéban és éppen interjút akar készíteni velünk,úgyhogy…
- Állj,állj,állj.- emeltem fel a mutató ujjam. Próbáltam nem felemelni a hangomat,ami hatalmas erőfeszítésembe került. – Mégis mit képzelsz magadról? Miért nem voltál képes elmondani,hogy miről van szó ? Annyira nagy kérés az,hogy tisztelj ? Egyáltalán mi ez a nagy színjáték ? Ne hidd,hogy nem vettem le a viselkedésedből,hogy színészkedsz.
- Színészkedésről szó sincs. Nem foghatom meg a lányom kezét ? –nézett rám értetlenül. Legszívesebben elnevettem volna magam.
- Na jó,hagyjuk ezt. Inkább azt mond meg,hogy ez az egész meddig fog tartani,és egyáltalán nekem miért kell itt lennem ?
- Szerintem egy óra alatt végzünk. Te pedig azért vagy itt,mert a lányom vagy, és az interjú rólam és rólad szól.
- És én erről miért nem tudok ? –kezdett egyre jobban elegem lenni.

- Mert nem tartottam fontosnak,hogy neked is hamarabb szóljanak. Elég,ha én tudok róla hamarabb.
- Reménytelen vagy.- forgattam a fejem. Legszívesebben itt hagytam volna anyámat. Csak sajnos én voltam olyan önző,mint ő. – Csak azért megyek vissza veled,mert kíváncsi vagyok,hogy miért akarják ezt az egész interjút,ha már eljöttek idáig. Nem neked teszek szívességet,ezt ne felejtsd el. – néztem a szemébe. Semmilyen megbánást nem láttam az arcán,ami nagyon fájt. Reméltem,hogy az évek alatt csak jól megtanult színészkedni,és igazából elgondolkodott azon,amiket mondtam.


Mosolyogva ültünk vissza a fotelokba. Ebben már jó voltam : maszkot fel és mosolyogj.
Armel nagyon kedves volt,az akcentusa pedig egy idő után dallamossá változott a fülemben. Elmondta,hogy minden hónapban csinálnak egy interjút a világ Vogue magazinjainak főszerkesztőivel,és, mivel anyám nemcsak főszerkesztő,hanem tulajdonos is,én pedig gyakran szerepelek az újságban,a divat részlegnél ( itt nagyon meglepődtem,mert ezt azért nem gondoltam

volna),ezért úgy gondolták,hogy nem csak anyámat,hanem engem is meg meginterjuvolnak ( ez nagyon hülyén hangzik),illetve ez a szokásosnál hosszabb riport lesz,és a címoldalra is mi kerülünk majd. Miután végig hallgattam a mondókáját,úgy éreztem,hogy elsüllyedek a fotelban. A lábaim remegni kezdtek,bár próbáltam leplezni az idegességemet.
- Akkor kezdhetjük ? –tartotta felénk a diktafonját Armel. Mosolyogva bólintottam. Fogalmam sem volt,hogy mi fog kisülni ebből az egészből.
- Először Miss Abigail-nek tennék fel kérdéseket.- fordult anya felé. Ő egy kicsit kiegyenesedett a fotelben,kezeit összekulcsolta az ölében.
A kérdések első fele leginkább a munkájáról és az itteni divatról alkotott véleményéről szólt,egyszóval : a mindennapjairól. Anya rutinosan beszélt,ritkán gondolkodott el. Látszott,hogy nem először csinálja ezt. Az ezek után következők viszont érzékenyebb témát érintettek.
- Rendben,akkor most térjünk át kellemesebb témára,hogy úgy mondjam. A szoros időbeosztása mellett mikor tud időt szakítani egy kis anya-lánya programra ? Gondolom nehéz beszorítani a családot a karrierjébe.- a szívem hevesebben kezdett verni. Anya felé fordultam. A még mindig csak mosolygott,majd válaszra nyitotta a száját.
- Így van,de a család is nagy szerepet játszik az életemben. A lányommal amikor csak tudunk,találkozunk,és boldog vagyok,hogy megérti,nem sok időm van. Bár számára is a Vogue egy második család,ahová bármikor jöhet,ha gondja van. Egyszóval nincsenek nagyobb problémáink.
- Ez igazán csodálatos.- mosolygott Armel. Vakító fehér mosolya volt.- Te mit gondolsz erről,Min ? Nem tudom,hogy mennyire mehetek bele a témába,de biztos nehéz lehet az apád nélkül. Úgy értem biztos hiányzik neked.
Bennem akadt a szó. Egyszerűen nem voltam képes elhinni az imént hallottakat. Az anyám szemrebbenés nélkül hazudott Armel arcába. És a fotósokéba. Az egész világéba. Az egyetlen dolog amit éreztem,az a szégyen.
- Hogy én mit gondolok ? Az anyám remekül végzi a munkáját,olyannyira,hogy már el is felejtette mit is jelent az,hogy ….- itt elhallgattam. Bármennyire is szerettem volna,nem tudtam megtenni. Nem voltam képes lejáratni az anyámat. Nyeltem egyet,majd egy fokkal szelídebben folytattam .- Igen,valóban nehéz így,de már nem vagyok kislány,el tudom fogadni. Apám pedig nagyon jól megvan a saját életében,és az teljesen mindegy,hogy nekem hiányzik-e vagy sem.
Láttam Armel arcán,hogy megbánta,mikor feltette a kérdést. Egy pillanatra zavartan fordult a mellette ülő fotós felé,majd folytatta.
- Rendben van. Ez igazán … érdekes. Min mesélnél nekünk kérlek a jövőbeli terveidről ? Te is a divatszakma felé kacsingatsz ?
Az interjú többi részében nem tért ki a családunkra, a magánéletemet is csak Sehunig érintették a kérdések. A beszélgetés végeztével átmentünk az emeleti fotóstúdióba,ami valamivel kisebb volt,mint a többi,hogy megcsináljuk a képeket. Mondanom sem kell,hogy mennyire nehezemre esett mosolyogni,miközben anyám mellett ültem, vagy álltam és a kezét fogtam. Lehet,hogy színésznek kellene mennem.
Kiválasztottuk azt a 20 képet,ami a legjobban tetszett. Valamelyikből fogják kiválasztani a borítót. Armel megígérte,hogy küld egy-egy példányt nekünk.
A fotózás végeztével lekísértük őket a hallba.
- Köszönjük,hogy időt szakítottak ránk,egy élmény volt. Remélem még találkozunk .- csicsergett Armel,miközben kezet fogtunk.
- Mi köszönjük. Biztos vagyok benne.- mosolygott anyám. Az egész jelenet annyira valószínűtlen volt.
Miután elmentek,anyám felé fordultam.
- Egy élmény volt. Remélem büszke vagy magadra .- vetettem oda neki,majd a kijárat felé indultam. Nem bírtam tovább egy légtérben maradni vele. Nem válaszolt,és nem jött utánam. De nem is vártam el tőle.