A Vogue székháza előtt álltam és csak bámultam a feliratot.
Olyan kicsinek éreztem magam a hatalmas épület előtt. Nagyot sóhajtottam,majd
elindultam a bejárat felé. Az ajtóban álló biztonsági őr mosolyogva üdvözölt.
Én viszonoztam a gesztusát,bár nem tudtam,hogy miért örül nekem ennyire. Talán
tudja ki vagyok,csak nekem nem rémlik,hogy honnan kéne ismernem.
A recepció felé vettem az irányt. Cho-hee, a pultban álló lány mosolyogva üdvözölt.
-Szia Min! Régen láttalak. Anyukádhoz jöttél?- kérdezte kedvesen.
- Szia! I-igen. – válaszoltam,kissé bizonytalanul.
- Egy pillanat,felhívom az irodáját,hogy mehetsz-e. – nyúlt a telefonért. Én csak bólintottam. Kezdtem ideges lenni,pedig mielőtt elindultam megbeszéltem magammal,hogy nem leszek az. Hát nem jött be.
- Mehetsz,már vár. Tudod merre kell menni. – mosolygott rám.
- Igen. Köszönöm. – mosolyogtam vissza. A torkomban lévő gombóc egyre csak nőtt.
A liftben eszembe jutottak azok az idők, amikor még apával együtt álltam itt, úgy öt évvel ezelőtt. Az volt az utolsó alkalom, hogy együtt láttam a szüleimet. Nem volt több időm a merengésre,mert megérkeztem a kívánt emeletre. Végig mentem a hosszú, bordó szőnyeges folyosón, megálltam a legnagyobb ajtónál, majd egy határozott mozdulattal bekopogtam.
- Szabad ! – hallottam meg az ismerős,de szigorú hangot az ajtó mögül. Nagyot nyeltem,majd benyitottam.
- Szia ! – köszöntem,miközben lassan becsuktam magam mögött az ajtót. Anya hatalmas íróasztala előtt ült,kihúzva magát,mint a cövek, ujjai összekulcsolva pihentek az előtte lévő papírokon. Arcán egy halvány mosoly jelent meg,de rögtön el is illant. Tekintete kemény volt, de ugyanakkor lágy. Egyszóval : fogalmam sem volt,hogy mi jár a fejében. A hatalmas üvegablakok mögül a jól ismert Seoul-i táj képe tárult elém.
- Foglalj helyet. – nézett az asztal másik oldalán lévő székre. Bólintottam, majd helyet foglaltam.
- Szóval ? –törtem meg a kínos csendet.
- Gondolom sejted,hogy miért hívtalak. – nézett rám. A hangja rideg volt, mint mindig. Nem értettem, hogy miért beszél velem úgy,mint egy alkalmazottal.
- Őszintén ? Nem igazán,úgyhogy kíváncsian várom,hogy elmondd .- könyököltem az asztalra.
- Rendben. A múlt szombaton történtek miatt szeretnék veled beszélni. Úgy érzem, hogy elvetetted a súlykot. Éppen ezért…
- Állj,állj,állj.- egyenesedtem ki- Ez most komoly? Szerinted ez az egész az én hibám ? Nevetséges vagy anya. – néztem rá hitetlenkedve.
- Engedd meg,hogy bejezzem .- arcizma sem rezdült,ami kezdett egyre jobban idegesíteni .- éppen ezért szeretném, ha kibékülnénk. Hajlandó vagyok újra megnyitni a számládat,ha elfogadod …- itt mély levegőt vett .- a bocsánat kérésem .- lefagytam. Egyszerre voltam csalódott,mérges és reménykedő.
- Szóval szerinted én erre vágyom ? Pénzre ? Szerinted ezzel minden el van felejtve ? Jó,lehet,hogy egy kissé túl kemény voltam szombaton,de nem bánom,mert tudod mit? Igazam volt. Nem változtál meg,és nem azért hívtál ide,hogy megbeszéljük,hanem,hogy fent tartsd magadban azt a tudatot,hogy jóban vagyunk. És a másik dolog : nem kell ilyen kimértnek lenned. Én nem az egyik beosztottad vagyok,aki fizetés emelést kér.- az utolsó mondatnál egy kissé felemeltem a hangom. Nem tehettem róla. Egyszerűen csak …. nem értettem anyát.
- Rosszul látod. Igenis fontos vagy nekem,csak a munka is éppen olyannyira az. Ha ezt nem tudod megérteni,arról nem én tehetek. Ami pedig a pénzt illeti: a lányom vagy és kötelességemnek érzem,hogy segítselek anyagilag,mivel szemmel láthatólag még mindig nem találtál munkát.
- Na látod ezt is rosszul tudod. Van munkám. Méghozzá nagyon is jó. De persze mit is vártam tőled ? Szerinted én soha az életben nem viszem semmire. Az egyetemi szakomat is hülyeségnek gondolod.- emeltem égnek a kezeim.
- Ne emeld fel a hangodat,kérlek. A magán életi döntéseid nem tartoznak rám. Én csak azt szeretném,ha nem lennének anyagi gondjaid. A pénz,amit adok,az pedig az örökséged,szóval jogod van hozzá,hogy használd. Nem alamizsna.
- Aha. –morogtam.
- Jut eszembe : beszéltél Lea-val ?
- Kivel ? Jaa,Mei-re gondolsz? Igen,reggel felhívott,és elmondta,hogy megkérted,beszéljen velem. Nem is tudom,hogy mit kéne mondanom. Nem értem,hogy miért hiszed azt,hogy másokon keresztül meg lehet oldani a problémáinkat. Anya,nem. –hajoltam közelebb hozzá,az asztalra támaszkodva.
- Bármit is gondolsz,én jó ötletnek tartottam,és tartom még most is. Az a lány nagyon keményen dolgozik,példát vehetnél…
- Befejezted ? –szakítottam félbe. Nem voltam kíváncsi az újabb „ mindenki jobb nálad” dumájára.- Anya,ezzel nem megyünk semmire.- ültem vissza a székbe.- idehívtál,hogy beszéljünk,és mit csinálunk? Veszekszünk. Egy normális anya-lánya kapcsolatban már rég arról beszélnénk,hogy ….hogy például mi van a szerelmi életemmel,meg ilyenek. Bár nem értem,hogy mit hittem. Ez velünk soha nem fog megtörténni .- sóhajtottam.
- Rendben.- szólalt meg lassan,de határozottan .- Beszéljünk. Még mindig együtt vagy azzal az táncos fiúval,azzal aa…
- Sehun. Sehunnak hívják. És nem csak egy sima „táncos fiú”,de mindegy. – dőltem hátra.
- Értem. – kulcsolta össze a kezeit az ölében.
- Ennyi ? Ez volt a „nagy” beszélgetés ? – kérdeztem hitetlenkedve.
Hirtelen megcsörrent az asztalon lévő vonalas telefon.
- Bocsáss meg egy pillanatra.- nyúlt a kagylóért.
- Haló? … Igen,értem….Persze,máris megyek. – anya arcára máris visszatért a rideg üzletasszony tekintet ( nem mintha eddig nem láttam volna rajta.)
- Ne haragudj,de most mennem kell. Remélem mindent megbeszéltünk. – állt fel a székéből.
- Szóval ennyi ?Áh,hát persze,mindent. –álltam fel én is,majd kiviharzottam az irodából. Nem vártam meg,míg felér a lift, lerohantam a lépcsőn ( majdnem összeütköztem egy szürke öltönyös férfival,de az utolsó pillanatban sikerült kitérnie előlem.) Nem érdekeltek a kérdő tekintetek,amik érdeklődve figyelték,hogy a főszerkesztő asszony lánya mint a szélvész,kiviharzik az épületből. Talán ketten még köszöntek is, de nem néztem,hogy kik voltak. Csak az járt a fejemben,hogy minél gyorsabban kijussak az utcára.
Csak a kocsimnál álltam meg. Kifújtam a levegőt,próbáltam megnyugodni. Beszálltam a kocsiba,és fejemet a támlára döntöttem. Akkor gondoljuk végig : visszakaptam a számlámat(hogy úgy mondjam), az anyám hozta a formáját,és részéről megbeszéltnek tekinti a megbeszélhetetlent. Előrelépés : semmi. Fellélegzés: nem igazán.
Telefonom csörgése zökkentett ki a gondolkodásból. „C.A.P.” olvastam a kijelzőn. Arcomra meglepettség ült ki. Nem is tudom,hogy mikor beszéltünk vagy találkoztunk utoljára.
- Szia !. –köszöntem,vidámságot erőltetve a hangomba.
- Szia ! Na,mi az, meglepődtél?
- Hát,mondjuk úgy,hogy mindenkire számítottam,csak rád nem.- a vonal túlsó végéről nevetés hallatszott.
- Szeretek meglepetéseket okozni. Na meg hiányzott a hangod.
- Hát,nem én tűntem el a rivalda fényben .- reméltem,hogy kihallja a hangomból az iróniát.
- Ezért igazán nem haragudhatsz rám. Na,lényeg a lényeg: Te.Én. Jövőhét kedd. Starbucks. Benne vagy ?
- Én benne vagyok. Oh,és nehogy azt hidd,hogy elfelejtettem,hogy mindjárt itt a szülinapod. Majd kapsz valamit. Mondjuk egy tejeskávét .- nevettem.
- Nekem elég,ha találkozunk. Sokat kell mesélned. Ami azt illeti nekem is van mit. Most mennem kell Min,örülök,hogy beszéltünk. Légy jó,és várd a jövő hetet .Pusziii.- nyújtotta el a mondat végét,majd letette.
- Waow.- mondtam ki hangosan. Nagyon boldog voltam,amiért Min Soo felhívott. Nem gondoltam volna,hogy eszébe jutok,amilyen régen beszéltünk. A kedvem is jobb lett.
A délelőtt többi részét otthon töltöttem,egy bögre forró csoki és a plédem társaságában. Sehun felhívott,hogy megyek-e az SM halloween bulijára. Teljesen kiment a fejemből,hogy az ma van.
- Öhm,még nem tudom. Jelmezem sincs.
- Nem kell, normálisan is jöhetsz. Csak szeretném,ha jobb kedved lenne. Mindenki itt lesz és Taemin rám parancsolt,hogy hívjalak el. Jonghyun is. Kezdek félni tőlük,úgyhogy el kell jönnöd.
- Haha,oké,lehet,hogy benézek.
- Oké,most mennem kell. Ja és Min : a kocsimat holnapra visszakérem,jó?
- Oké,persze. Köszönöm,hogy kölcsön adtad. Szia.
- Szia.
Eszembe jutott,hogy Hunnie nem is tud erről az egészről az anyámmal. El kéne neki mondanom. Majd a hétvégén. Vagy utána. Lassan feltápászkodtam és elkezdtem átnézni a ruháimat. Jelmeznek valót nem találtam,de egy párat külön kupacba raktam,hogy a hétvégi titkos utazásra ne az utolsó pillanatban kezdjek el pakolni. Nagyon vártam már. Fogalmam sem volt,hogy hová megyünk,de örültem,hogy YeMin elhívott magával.
A recepció felé vettem az irányt. Cho-hee, a pultban álló lány mosolyogva üdvözölt.
-Szia Min! Régen láttalak. Anyukádhoz jöttél?- kérdezte kedvesen.
- Szia! I-igen. – válaszoltam,kissé bizonytalanul.
- Egy pillanat,felhívom az irodáját,hogy mehetsz-e. – nyúlt a telefonért. Én csak bólintottam. Kezdtem ideges lenni,pedig mielőtt elindultam megbeszéltem magammal,hogy nem leszek az. Hát nem jött be.
- Mehetsz,már vár. Tudod merre kell menni. – mosolygott rám.
- Igen. Köszönöm. – mosolyogtam vissza. A torkomban lévő gombóc egyre csak nőtt.
A liftben eszembe jutottak azok az idők, amikor még apával együtt álltam itt, úgy öt évvel ezelőtt. Az volt az utolsó alkalom, hogy együtt láttam a szüleimet. Nem volt több időm a merengésre,mert megérkeztem a kívánt emeletre. Végig mentem a hosszú, bordó szőnyeges folyosón, megálltam a legnagyobb ajtónál, majd egy határozott mozdulattal bekopogtam.
- Szabad ! – hallottam meg az ismerős,de szigorú hangot az ajtó mögül. Nagyot nyeltem,majd benyitottam.
- Szia ! – köszöntem,miközben lassan becsuktam magam mögött az ajtót. Anya hatalmas íróasztala előtt ült,kihúzva magát,mint a cövek, ujjai összekulcsolva pihentek az előtte lévő papírokon. Arcán egy halvány mosoly jelent meg,de rögtön el is illant. Tekintete kemény volt, de ugyanakkor lágy. Egyszóval : fogalmam sem volt,hogy mi jár a fejében. A hatalmas üvegablakok mögül a jól ismert Seoul-i táj képe tárult elém.
- Foglalj helyet. – nézett az asztal másik oldalán lévő székre. Bólintottam, majd helyet foglaltam.
- Szóval ? –törtem meg a kínos csendet.
- Gondolom sejted,hogy miért hívtalak. – nézett rám. A hangja rideg volt, mint mindig. Nem értettem, hogy miért beszél velem úgy,mint egy alkalmazottal.
- Őszintén ? Nem igazán,úgyhogy kíváncsian várom,hogy elmondd .- könyököltem az asztalra.
- Rendben. A múlt szombaton történtek miatt szeretnék veled beszélni. Úgy érzem, hogy elvetetted a súlykot. Éppen ezért…
- Állj,állj,állj.- egyenesedtem ki- Ez most komoly? Szerinted ez az egész az én hibám ? Nevetséges vagy anya. – néztem rá hitetlenkedve.
- Engedd meg,hogy bejezzem .- arcizma sem rezdült,ami kezdett egyre jobban idegesíteni .- éppen ezért szeretném, ha kibékülnénk. Hajlandó vagyok újra megnyitni a számládat,ha elfogadod …- itt mély levegőt vett .- a bocsánat kérésem .- lefagytam. Egyszerre voltam csalódott,mérges és reménykedő.
- Szóval szerinted én erre vágyom ? Pénzre ? Szerinted ezzel minden el van felejtve ? Jó,lehet,hogy egy kissé túl kemény voltam szombaton,de nem bánom,mert tudod mit? Igazam volt. Nem változtál meg,és nem azért hívtál ide,hogy megbeszéljük,hanem,hogy fent tartsd magadban azt a tudatot,hogy jóban vagyunk. És a másik dolog : nem kell ilyen kimértnek lenned. Én nem az egyik beosztottad vagyok,aki fizetés emelést kér.- az utolsó mondatnál egy kissé felemeltem a hangom. Nem tehettem róla. Egyszerűen csak …. nem értettem anyát.
- Rosszul látod. Igenis fontos vagy nekem,csak a munka is éppen olyannyira az. Ha ezt nem tudod megérteni,arról nem én tehetek. Ami pedig a pénzt illeti: a lányom vagy és kötelességemnek érzem,hogy segítselek anyagilag,mivel szemmel láthatólag még mindig nem találtál munkát.
- Na látod ezt is rosszul tudod. Van munkám. Méghozzá nagyon is jó. De persze mit is vártam tőled ? Szerinted én soha az életben nem viszem semmire. Az egyetemi szakomat is hülyeségnek gondolod.- emeltem égnek a kezeim.
- Ne emeld fel a hangodat,kérlek. A magán életi döntéseid nem tartoznak rám. Én csak azt szeretném,ha nem lennének anyagi gondjaid. A pénz,amit adok,az pedig az örökséged,szóval jogod van hozzá,hogy használd. Nem alamizsna.
- Aha. –morogtam.
- Jut eszembe : beszéltél Lea-val ?
- Kivel ? Jaa,Mei-re gondolsz? Igen,reggel felhívott,és elmondta,hogy megkérted,beszéljen velem. Nem is tudom,hogy mit kéne mondanom. Nem értem,hogy miért hiszed azt,hogy másokon keresztül meg lehet oldani a problémáinkat. Anya,nem. –hajoltam közelebb hozzá,az asztalra támaszkodva.
- Bármit is gondolsz,én jó ötletnek tartottam,és tartom még most is. Az a lány nagyon keményen dolgozik,példát vehetnél…
- Befejezted ? –szakítottam félbe. Nem voltam kíváncsi az újabb „ mindenki jobb nálad” dumájára.- Anya,ezzel nem megyünk semmire.- ültem vissza a székbe.- idehívtál,hogy beszéljünk,és mit csinálunk? Veszekszünk. Egy normális anya-lánya kapcsolatban már rég arról beszélnénk,hogy ….hogy például mi van a szerelmi életemmel,meg ilyenek. Bár nem értem,hogy mit hittem. Ez velünk soha nem fog megtörténni .- sóhajtottam.
- Rendben.- szólalt meg lassan,de határozottan .- Beszéljünk. Még mindig együtt vagy azzal az táncos fiúval,azzal aa…
- Sehun. Sehunnak hívják. És nem csak egy sima „táncos fiú”,de mindegy. – dőltem hátra.
- Értem. – kulcsolta össze a kezeit az ölében.
- Ennyi ? Ez volt a „nagy” beszélgetés ? – kérdeztem hitetlenkedve.
Hirtelen megcsörrent az asztalon lévő vonalas telefon.
- Bocsáss meg egy pillanatra.- nyúlt a kagylóért.
- Haló? … Igen,értem….Persze,máris megyek. – anya arcára máris visszatért a rideg üzletasszony tekintet ( nem mintha eddig nem láttam volna rajta.)
- Ne haragudj,de most mennem kell. Remélem mindent megbeszéltünk. – állt fel a székéből.
- Szóval ennyi ?Áh,hát persze,mindent. –álltam fel én is,majd kiviharzottam az irodából. Nem vártam meg,míg felér a lift, lerohantam a lépcsőn ( majdnem összeütköztem egy szürke öltönyös férfival,de az utolsó pillanatban sikerült kitérnie előlem.) Nem érdekeltek a kérdő tekintetek,amik érdeklődve figyelték,hogy a főszerkesztő asszony lánya mint a szélvész,kiviharzik az épületből. Talán ketten még köszöntek is, de nem néztem,hogy kik voltak. Csak az járt a fejemben,hogy minél gyorsabban kijussak az utcára.
Csak a kocsimnál álltam meg. Kifújtam a levegőt,próbáltam megnyugodni. Beszálltam a kocsiba,és fejemet a támlára döntöttem. Akkor gondoljuk végig : visszakaptam a számlámat(hogy úgy mondjam), az anyám hozta a formáját,és részéről megbeszéltnek tekinti a megbeszélhetetlent. Előrelépés : semmi. Fellélegzés: nem igazán.
Telefonom csörgése zökkentett ki a gondolkodásból. „C.A.P.” olvastam a kijelzőn. Arcomra meglepettség ült ki. Nem is tudom,hogy mikor beszéltünk vagy találkoztunk utoljára.
- Szia !. –köszöntem,vidámságot erőltetve a hangomba.
- Szia ! Na,mi az, meglepődtél?
- Hát,mondjuk úgy,hogy mindenkire számítottam,csak rád nem.- a vonal túlsó végéről nevetés hallatszott.
- Szeretek meglepetéseket okozni. Na meg hiányzott a hangod.
- Hát,nem én tűntem el a rivalda fényben .- reméltem,hogy kihallja a hangomból az iróniát.
- Ezért igazán nem haragudhatsz rám. Na,lényeg a lényeg: Te.Én. Jövőhét kedd. Starbucks. Benne vagy ?
- Én benne vagyok. Oh,és nehogy azt hidd,hogy elfelejtettem,hogy mindjárt itt a szülinapod. Majd kapsz valamit. Mondjuk egy tejeskávét .- nevettem.
- Nekem elég,ha találkozunk. Sokat kell mesélned. Ami azt illeti nekem is van mit. Most mennem kell Min,örülök,hogy beszéltünk. Légy jó,és várd a jövő hetet .Pusziii.- nyújtotta el a mondat végét,majd letette.
- Waow.- mondtam ki hangosan. Nagyon boldog voltam,amiért Min Soo felhívott. Nem gondoltam volna,hogy eszébe jutok,amilyen régen beszéltünk. A kedvem is jobb lett.
A délelőtt többi részét otthon töltöttem,egy bögre forró csoki és a plédem társaságában. Sehun felhívott,hogy megyek-e az SM halloween bulijára. Teljesen kiment a fejemből,hogy az ma van.
- Öhm,még nem tudom. Jelmezem sincs.
- Nem kell, normálisan is jöhetsz. Csak szeretném,ha jobb kedved lenne. Mindenki itt lesz és Taemin rám parancsolt,hogy hívjalak el. Jonghyun is. Kezdek félni tőlük,úgyhogy el kell jönnöd.
- Haha,oké,lehet,hogy benézek.
- Oké,most mennem kell. Ja és Min : a kocsimat holnapra visszakérem,jó?
- Oké,persze. Köszönöm,hogy kölcsön adtad. Szia.
- Szia.
Eszembe jutott,hogy Hunnie nem is tud erről az egészről az anyámmal. El kéne neki mondanom. Majd a hétvégén. Vagy utána. Lassan feltápászkodtam és elkezdtem átnézni a ruháimat. Jelmeznek valót nem találtam,de egy párat külön kupacba raktam,hogy a hétvégi titkos utazásra ne az utolsó pillanatban kezdjek el pakolni. Nagyon vártam már. Fogalmam sem volt,hogy hová megyünk,de örültem,hogy YeMin elhívott magával.
A nap(és a hét) többi részét csak röviden mondom el. Végül
elmentem a bulira,de nem öltöztem be. Kész bolondok háza fogadott. Futólag
láttam Soyunt,de ő is el volt foglalva. A srácok jelmezei ötletesek és viccesek
voltak. Tiffanyval egymás nyakába ugrottunk. Már nagyon régen
találkoztunk,úgyhogy elvonultunk egy kis csajos megbeszélésre.
Taemin és Jonghyun a frászt hozták rám,mikor hátulról a nyakamba ugrottak. Elhúztak táncolni,aztán összefutottam Keyel és vele is beszéltem egy kicsit. Az este többi részében ide-oda szambáztam az EXO a Shinee és az SNSD között,néha összetalálkozva szeretett Super Junioros srácaimmal.
- Na,megbántad,hogy eljöttél ? –kérdezte Sehun,miközben leültünk az egyik kanapéra.
- Nem,egyáltalán nem. Már hiányzott ez az őrült társaság.- nevettem.
- Ugye,mondtam én ? Lehetne az a mottód,hogy „Hallgass Sehunra”.- vigyorgott rám.
- Álmodozz csak.- kacsintottam.
- És milyen napod volt?
- Majd később elmesélem. Ne rontsuk el a pillanatot. – mosolyogtam rá. Ő csak bólintott.
- Srácoook,nem ülünk le ! Nyomás vissza táncolni. – húzott fel a kezünknél fogva Baekhyun és Kai.
Az este többi része nagyon pörgős volt,és egy percig sem gondoltam az anyámra ( na jó,talán 1 percig igen).
A buli végén Sehun hazavitt. A többiek erősködtek,hogy menjek velük a dormba,hogy folytassuk a bulit,de túl fáradt voltam hozzá,ezért nagy nehezen,de bele nyugodtak abba,hogy „majd legközelebb”.
Amint hazaértem vettem egy forró fürdőt,és bedőltem az ágyba.
A csütörtök és a péntek nem túl eseménydúsan telt: csütörtök reggel bementem az egyetemre,a szokásos óráimra. Utána együtt ebédeltem Baek-el ( ami annyiból állt,hogy bementem az SM-hez két szendviccsel és Baekhyunnal leültünk megenni a hallban.). Elmesélte,hogy miért kellett elrohannia a múltkor és ,hogy mi a helyzet Nanával. Nagyon tetszett neki,és remélte,hogy a lány is így érez. Én biztos voltam benne,de nem akartam,hogy túlságosan elbízza megát,ezért csak egy „ Szerintem biztos nagyon tetszel neki” bátorítást adtam,de ennyi elég is volt,mert fülig érő vigyorral ment vissza a próbára.
Sehunnal csak futólag találkoztam,de annyira volt időnk,hogy megmondja: el tud szabadulni a hétvégére. Megkértem,hogy mondja el a többieknek,hogy a hétvégén ne nagyon keressenek,mert elég drága lenne nekik.
A délutánt otthon töltöttem. Bepakoltam a bőröndömbe Mivel nem tudtam,hogy hová megyünk,ezért a kötött pulóvertől kezdve a bikiniig,mindent a bőröndbe zsúfoltam. Amint ezzel készen voltam,elmentem bevásárolni,mivel a hűtőm kongott az ürességtől. Félreértés ne essék,nem nyugodtam bele a tegnapi félbehagyott beszélgetésünkbe anyámmal. Igenis zavart,és rosszul éreztem magam miatta,de nem akartam egész nap ezen gondolkodni. Próbáltam a jó oldalát nézni : ő kezdeményezte a békülést,tehát fontos vagyok neki.
Este felhívott Sehun,hogy holnap nem tudunk találkozni,de szombat reggel csatlakozni fog hozzánk. Reméltem,hogy ő is úgy várja,ahogy én. A beszélgetés után már boldogan aludtam el.
A péntek reggelem ugyanúgy telt,mint a csütörtöki : egyetem. Danbi még mindig nem jött be,reméltem,hogy csak azért,mert még pihen és nincs semmilyen komolyabb baja.
Délután felhívott Henry,hogy fussunk össze egy teára. A héten ő volt a harmadik meglepetésem anyám és C.A.P. után. Nagyon jó volt újra látni,már nem is tudom,hogy mikor beszéltünk utoljára( a szerdát kivéve persze,de ott csak futólag találkoztunk). Meg is lepődtem,hogy felhívott. Sokat mesélt,nagyon büszke voltam rá. Én meséltem neki anyáról ( csakis azért,mert rákérdezett),meg úgy egyáltalán a mostani „helyzetemről”,hogy úgy mondjam. Nagyon sokat nevettünk. Remek délután volt,hazakísért,és megbeszéltük,hogy amint tudunk találkozunk újra. Szerencsésnek mondhatom magam,hogy ilyen barátaim vannak. Mindig számíthattam rájuk,nem számít,hogy milyen lehetetlennek tűnő dologról is volt szó.
Este felhívott YeMin,hogy reggel hétre legyek készen. Nagyon izgatott volt a hangja,az enyémmel egyetemben.
Megkerestem az útlevelem,ki tudja hová megyünk alapon, még egyszer átnéztem,hogy elraktam-e mindent,majd eltettem magam holnapra.
Másnap szinte kidobott magából az ágy. Már reggel hatkor olyan éber voltam,mint még soha. YeMin pontban hétkor ott dudált az ablakom alatt ( kapott is pár beszólást a szomszédaimtól). Elbúcsúztam a lakásomtól erre a két napra,majd a bőröndömmel együtt már lent is voltam Min autójánál. Tao segített berakni a bőröndömet a csomagtartóba.
-Mint egy igazi lovag.- nevettem.
- Hát persze.- kacsintott.
- Na,izgulsz?- kérdezte barátnőm,miközben beültem az anyósülésre. Tao mögöttünk foglalt helyet.
- Hát persze. – válaszoltam mosolyogva.
- Akkor jó. Akkor indulás .- nevetett,majd elfordította a kocsi kulcsot.
Először elmentünk Sehunért,majd elindultunk végső úticélunk felé. YeMin nem árulta el,hogy mivel megyünk,ezért csak akkor tudtam meg,mikor leparkoltunk a repülőtér előtt.
- Repülővel megyünk ? YeMin áruld már el hová.–löktem meg,miközben bőröndeinkkel elindultunk befelé.
-Nyugalom,nemsokára megtudod .-vigyorgott rám.
YeMin megállt az egyik terminál előtt,majd széttárta a
karjait.Taemin és Jonghyun a frászt hozták rám,mikor hátulról a nyakamba ugrottak. Elhúztak táncolni,aztán összefutottam Keyel és vele is beszéltem egy kicsit. Az este többi részében ide-oda szambáztam az EXO a Shinee és az SNSD között,néha összetalálkozva szeretett Super Junioros srácaimmal.
- Na,megbántad,hogy eljöttél ? –kérdezte Sehun,miközben leültünk az egyik kanapéra.
- Nem,egyáltalán nem. Már hiányzott ez az őrült társaság.- nevettem.
- Ugye,mondtam én ? Lehetne az a mottód,hogy „Hallgass Sehunra”.- vigyorgott rám.
- Álmodozz csak.- kacsintottam.
- És milyen napod volt?
- Majd később elmesélem. Ne rontsuk el a pillanatot. – mosolyogtam rá. Ő csak bólintott.
- Srácoook,nem ülünk le ! Nyomás vissza táncolni. – húzott fel a kezünknél fogva Baekhyun és Kai.
Az este többi része nagyon pörgős volt,és egy percig sem gondoltam az anyámra ( na jó,talán 1 percig igen).
A buli végén Sehun hazavitt. A többiek erősködtek,hogy menjek velük a dormba,hogy folytassuk a bulit,de túl fáradt voltam hozzá,ezért nagy nehezen,de bele nyugodtak abba,hogy „majd legközelebb”.
Amint hazaértem vettem egy forró fürdőt,és bedőltem az ágyba.
A csütörtök és a péntek nem túl eseménydúsan telt: csütörtök reggel bementem az egyetemre,a szokásos óráimra. Utána együtt ebédeltem Baek-el ( ami annyiból állt,hogy bementem az SM-hez két szendviccsel és Baekhyunnal leültünk megenni a hallban.). Elmesélte,hogy miért kellett elrohannia a múltkor és ,hogy mi a helyzet Nanával. Nagyon tetszett neki,és remélte,hogy a lány is így érez. Én biztos voltam benne,de nem akartam,hogy túlságosan elbízza megát,ezért csak egy „ Szerintem biztos nagyon tetszel neki” bátorítást adtam,de ennyi elég is volt,mert fülig érő vigyorral ment vissza a próbára.
Sehunnal csak futólag találkoztam,de annyira volt időnk,hogy megmondja: el tud szabadulni a hétvégére. Megkértem,hogy mondja el a többieknek,hogy a hétvégén ne nagyon keressenek,mert elég drága lenne nekik.
A délutánt otthon töltöttem. Bepakoltam a bőröndömbe Mivel nem tudtam,hogy hová megyünk,ezért a kötött pulóvertől kezdve a bikiniig,mindent a bőröndbe zsúfoltam. Amint ezzel készen voltam,elmentem bevásárolni,mivel a hűtőm kongott az ürességtől. Félreértés ne essék,nem nyugodtam bele a tegnapi félbehagyott beszélgetésünkbe anyámmal. Igenis zavart,és rosszul éreztem magam miatta,de nem akartam egész nap ezen gondolkodni. Próbáltam a jó oldalát nézni : ő kezdeményezte a békülést,tehát fontos vagyok neki.
Este felhívott Sehun,hogy holnap nem tudunk találkozni,de szombat reggel csatlakozni fog hozzánk. Reméltem,hogy ő is úgy várja,ahogy én. A beszélgetés után már boldogan aludtam el.
A péntek reggelem ugyanúgy telt,mint a csütörtöki : egyetem. Danbi még mindig nem jött be,reméltem,hogy csak azért,mert még pihen és nincs semmilyen komolyabb baja.
Délután felhívott Henry,hogy fussunk össze egy teára. A héten ő volt a harmadik meglepetésem anyám és C.A.P. után. Nagyon jó volt újra látni,már nem is tudom,hogy mikor beszéltünk utoljára( a szerdát kivéve persze,de ott csak futólag találkoztunk). Meg is lepődtem,hogy felhívott. Sokat mesélt,nagyon büszke voltam rá. Én meséltem neki anyáról ( csakis azért,mert rákérdezett),meg úgy egyáltalán a mostani „helyzetemről”,hogy úgy mondjam. Nagyon sokat nevettünk. Remek délután volt,hazakísért,és megbeszéltük,hogy amint tudunk találkozunk újra. Szerencsésnek mondhatom magam,hogy ilyen barátaim vannak. Mindig számíthattam rájuk,nem számít,hogy milyen lehetetlennek tűnő dologról is volt szó.
Este felhívott YeMin,hogy reggel hétre legyek készen. Nagyon izgatott volt a hangja,az enyémmel egyetemben.
Megkerestem az útlevelem,ki tudja hová megyünk alapon, még egyszer átnéztem,hogy elraktam-e mindent,majd eltettem magam holnapra.
Másnap szinte kidobott magából az ágy. Már reggel hatkor olyan éber voltam,mint még soha. YeMin pontban hétkor ott dudált az ablakom alatt ( kapott is pár beszólást a szomszédaimtól). Elbúcsúztam a lakásomtól erre a két napra,majd a bőröndömmel együtt már lent is voltam Min autójánál. Tao segített berakni a bőröndömet a csomagtartóba.
-Mint egy igazi lovag.- nevettem.
- Hát persze.- kacsintott.
- Na,izgulsz?- kérdezte barátnőm,miközben beültem az anyósülésre. Tao mögöttünk foglalt helyet.
- Hát persze. – válaszoltam mosolyogva.
- Akkor jó. Akkor indulás .- nevetett,majd elfordította a kocsi kulcsot.
Először elmentünk Sehunért,majd elindultunk végső úticélunk felé. YeMin nem árulta el,hogy mivel megyünk,ezért csak akkor tudtam meg,mikor leparkoltunk a repülőtér előtt.
- Repülővel megyünk ? YeMin áruld már el hová.–löktem meg,miközben bőröndeinkkel elindultunk befelé.
-Nyugalom,nemsokára megtudod .-vigyorgott rám.
-Ez lesz a miénk !
- Pá-párizs? –fordultam felé hatalmas szemekkel. Sehun is meglepődött,de nem annyira,mint én.
- Igen, Párizs.- mosolygott.
Ledöbbentem. Nem gondoltam volna,hogy YeMin egy másik földrészt ért a „kis kiruccanás” alatt. Ugyan már voltam Párizsban,de nem volt valami nagy élmény. Anyám vitt magával,mikor el kellett a munka oda szólította,és nem tudott kire hagyni. Az ilyen és ehhez hasonló utak általában annyiból
Itt volt az ideje a becsekkolásnak. A srácok egymás, én pedig YeMin mellett ültem. Az egész utat ( vagy a felét) végig beszéltem. Szegény barátnőmet nem igazán hagytam pihenni. Nem tehettem róla,nagyon boldog voltam. Már nem is emlékszem,hogy milyen hülyeségeket beszéltem össze,de YeMint legalább elszórakoztattam.
Az út nem is tűnt olyan hosszúnak,legalábbis nekem. Mikor leszálltunk,és megkaptuk a bőröndjeinket, YeMin nyakába ugrottam.
- Köszönöm,köszönöm,köszönöm.- hajtogattam
- Ugyan már,igazán nincs mit.- kacsintott,miközben elengedtük egymást.
Kisétáltunk az előcsarnokba,ahol már várt minket Damien, YeMin régi barátja. Az ő kiállítása miatt jöttünk Párizsba. Bemutatkoztunk egymásnak,nagyon kedves fiú volt.
Elindultunk a hotelünk felé. Egész úton fényképeztem. Hol magunkat,hol pedig a várost. A nap lemenőben volt,ezért már felkapcsolták a fényeket. Lélegzetelállító volt.
A hotel igazán szép volt. Nem túl giccses,de nem is túl szerény. Az emberek kedvesek voltak és nem bámultak meg,ami nagy szó Európában. Kipakoltunk, majd lementünk vacsorázni. Az este többi részét a városnézésnek szenteltük. Úgy éreztem magam,mint egy kis gyerek,aki beszabadult egy édességgyárba : mindent le akartam fényképezni,és a lehető legtöbb helyre be akartam menni. Elmentünk a Notre Domehoz és bementünk a Louvre-ba.Rengeteg közös képet csináltunk YeMinnel,némelyik elég viccesre sikeredett. Az este csúcs pontja az Eiffel torony volt.
- Gyönyörű ! – szólaltam meg,miközben Sehun hátulról átkarolt.
- Az bizony.- puszilt meg.
- Köszönöm,hogy itt vagy velem.- fordultam felé,majd lágyan megcsókoltam.
- Én köszönöm,hogy vagy nekem. – mosolyodott el,majd összeérintettünk az orrunkat.
Miután körbesétáltunk a torony körüli parkot,és kiszerelmeskedtük magunkat ( ugyanez igaz volt YeMinékre is), visszaindultunk a hotelbe
Másnap reggel már 10-kor fent voltunk és készültünk a galéria megnyitójára. YeMinnel kiválasztottuk a megfelelő ruhát és megcsináltuk a hajunk és a sminkünk. A srácok nem igazán vitték túlzásba a készülődést,leszámítva azt,hogy Tao beköltözött a fürdőbe. Sehunnal a folyosón vártuk,hogy végre a pandapár is elhagyja a lakosztályát. Mikor végre teljes volt kis csapatunk,lementünk a taxihoz és elindultunk a galériához.
Díszes társaság gyűlt össze. Damien képei nagyon különlegesek voltak,nekem nagyon tetszettek. Jól éreztem magam. Szerintem ezzel Sehun és Tao sem volt másképp, YeMinről nem is beszélve. Damien bemutatta pár embernek,gondolom ők is művészek voltak. Mondjuk ez nem lenne meglepő.
Én is beszélgettem pár emberrel. Sokan megdicsérték az angol tudásomat,ami jól esett. Próbáltam úgy viselkedni,mint aki konyít valamit a festményekhez,egészen bele jöttem a végére. A megnyitó végén elköszöntünk Damientől,majd a nap többi részét a városban bóklászva töltöttük. Vettünk szuvenírt a többieknek,majd különváltunk YeMinéktől.
Hunnieval felmentünk az Eiffel-toronyba,és beültünk az ottani étterembe. Csodálatos élmény volt,és örültem,hogy ezt a pillanatot vele oszthatom meg. Sehun csigát rendelt,amit rögtön azután meg is bánt,hogy megkóstolta.
- Mindent ki kell próbálni egyszer.- szólalt meg fintorogva. Én csak nevettem.
Párizs este volt a legcsodálatosabb. Csináltunk pár képet,majd visszaindultunk a „földre”.
Tettünk néhány romantikus kört a belvárosban ( Hunnie egyszer sem kérdezett rá anyámra,amiért hálás voltam neki),majd felhívtam YeMint,hogy hol vannak. Az Eiffel-toronynál találkoztunk,majd visszaindultunk a hotelbe. Hajnali 4-re érkeztünk vissza,így aludni már nem volt időnk. Gyorsan összepakoltuk a cuccainkat majd hívtunk egy taxit,hogy vigyen ki a reptérre.
- Nagyon jól éreztem magam. Köszönöm. – fogtam meg YeMin kezét,a taxiban ülve.
- Nem kell köszönnöd semmit. Én köszönöm,hogy eljöttél. Te is Sehun.- küldött az anyós ülésen ülő Hunnie felé egy mosolyt. Ő viszonozta ezt.
6-kor felszállt a gépünk. Az egész repülő utat végig aludtuk. A bemondónő hangjára ébresztett fel „ Üdvözöljük Koreában! „
 | |
| a szerdai ruhám |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése