Mei- ~BOOM~

A közös kirándulásom a Zhang családdal nem végződhetett volna izgalmasabban. Sosem ültem még helikopteren, de élveztem, Layel ellentétben, akinek majdnem ujjait törtem. Az ok egyszerű, tériszonyom van. Amint leszálltunk hasba is vágtam a bátyám emiatt, hisz nagyon jól tudja, hogy ugyanúgy félek a magasban, mint ahogyan a sötétben. De mindennek nézzük a jó oldalát megmenekültünk. Megbeszéltük, hogy mielőtt útnak indulunk Hong Kongba a MAMA-ra, Én még megvendégelem a szülőket...de ez sajnos nem jött össze, mint ahogy az se, hogy el menjek Hong Kongba.
Mindenki tudja, hogy az exoticok mellett -akik kreálják a sok MEy sztorikat- vannak anti fanok. Nekem sikerült bele futnom, egy nem éppen kedves társaságba.

Haza felé tartottam a bevásárlásból, mikor a telefonom csörögni kezdett, kezem tele, autóm szervizbe ezért gyalogolnom kellett. Ismeretlen szám volt, tudtam jól, hogy csak Woo Bin lehet az....én naiv. Felvettem, de nem ő volt. Egy halk lány mondogatott monoton valamit, többször újrakérdeztem, azt hittem valaki öngyilkos akar lenni és engem talált meg, hogy közölje velem. Aztán kiértettem Lay nevét, azonnal pánikba estem, mert mi jut ilyenkor legelőször az ember eszébe, hogy biztosan ő van bajba. Hagytam, had beszéljen a hívóm és egy új hívásba kezdtem. Azonnal Lay-t hívtam, aki lihegve szólt bele a telefonba. Szerencsémre egy próba közepén zavartam meg. Nyugtáztam, hogy jól van, természetesen ő is aggódott, hogy miért hívom, de füllentettem; csak annyit mondtam, hogy hallani szerettem volna a hangját. Vissza kapcsoltam az ismeretlenhez, aki még mindig halkan motyorgott. Leültem a háztömböm előtti padra és figyelni kezdtem, dalszövegek, a fiúk számainak dalszövegeit mormolta a hívóm. Közben egy újabb hívást jelzett a mobilom. Chanyeol volt.
-Szia! - hangom remegett, féltem, sejtettem, hogy valami nincs rendben.
-Mei? Jól vagy? Furcsa a hangod...
-Ide tudnál jönni?
-Épp a közelben vagyok, pont azért hívlak, hogy meglátogathatlak e, mert hiányzik B!?
-Siess.... - egy apró könnycsepp gördült végig az arcomon, féltem vissza kapcsolni, a szívem kalapált. Talán a sors egyik kegyes fintora, hogy Yeolly épp, abban az időben arra járt. Megnyomtam a kis gombot, ami vissza irányított az ismeretlenhez. Sistergő hangot hallottam, mint amikor a TV-ben már nincs adás. Úgy éreztem hirtelen egy pszicho-thrillerbe csöppentem volna. Chanyoelt pillantottam meg felém futni vigyorogva. Ám amint meglátta könny áztatta, fal fehér arcom megtorpant, és mosolya eltűnt. Mutattam, hogy maradjon csendbe, a füléhez emeltem a mobilom. De bár ne tettem volna, valami éles tárgy fúródott a vállamba. Egy csepp hang nem jött ki a torkomon, könnycseppek gördültek végig az arcomon, és némán szólongattam Chanyeolt, aki azt se tudta mit tegyen.

-Örülj, hogy nem a nyomorék pasiddal tettük meg...ribanc! - hallottam a vonal túlsó végén, aztán a hívás megszakadt.
-Mei, csak ne ájulj el! Kérlek Mei, nyisd ki a szemed! Hallod, a franc essen belé! Ki volt az? Legalább akkor dugjátok elő a mocskos pofátokat, szemetek! Velem kezdjetek ki....Könnyű egy védtelen lányt bántani?! - kiabált Yeolly a sötétbe.
-Mentő, Yeolly. Hívd a mentőket. - motyogtam, aztán a hirtelen jött sokktól elájultam. Hallottam és észleltem a körülöttem lévő világot, de nem tudtam kinyitni a szemem, vagy megszólalni. Csak feküdtem élettelenül megmentőm remegő karjaiba. Aztán az ismerős fülsiketítő mentő sziréna. Végül az ismerős, mindennél szebben csengő hang....Lay halkan zokogott és a kezemet szorongatta. A nevem mantrázta, gondolom azt hitte, ha ő mondja felébredek. De még Ő sem tudott visszahozni a sötétségből. Aztán egy másik ismerős hang, Kris. Másik kezem is hatalmas mancsokba pihent, bár azt nem nagyon éreztem. Krokodil könnyek csorogtak végig a nyakamon.
-Mei, drága Mei! Nem hallhatsz meg, érted. A bátyádnak, nem, nem, a másik felednek hatalmas szüksége van rád. Hallod?! Ez így nem fer, gyere vissza, Mei. - zokogta Kris.
-Itt vagyok Kris. Hallom, amit mondasz! Nem haltam meg, itt vagyok. Kérlek, kérlek légy erős. Vigyázz rám, vigyázz a húgodra. - a gondolatban válaszoltam könyörgésére.
-Érzem, hogy velem vagy... - suttogta. Iker hatás, kis korunkba is éreztük a másikat, ezért sokszor csodabogárnak hittek minket.

Hirtelen elengedték a kezem...és elmerültem a sötétség ölelő karjaiba. Nem tudom mikor ébredhettem, illetve az agyam mikor ébredhetett, de csak a csönd vett körül, amelyet néha egy-egy hangos csippanás zavart meg. A szívem, a szív dobogásom nyugodt volt. Majd mikor a testem sajogni kezdett a kis gép gyorsabb tempóra váltott.
-Mi ez doktor úr? - kérdezte Lay.
-Az agya valószínű éber állapotba kapcsolt és érzékeli a fájdalmat. - az orvosomról azt hittem, hogy fiatal, 30-as éveiben lévő magas, sármos...a hangja alapján. Valaki fogta a kezem, de nem férfi kéz volt, talán Kim, Byeol vagy Yemin...ez mái napig homály fedi. A másik oldalamon egyértelmű, hogy Lay apró ujja fonódnak össze ujjaimmal. "Fel kell kelnem!...FEL KELL KELNEM! LEA MEI WU, HA MOST AZONNAL NEM TÉRSZ MAGADHOZ NEM TUDOM MIT TESZEK VELED!!!" - harcoltam lelkiismeretemmel.
-Mikor fog felébredni? - "Baek?" - gondoltam magamban - "Ő is itt van?" 
-Fiúk, kicsit sokan vagyunk idebenn, hagyjuk pihenni szegényt. - szólalt meg az orvosom. "Sokan? Ezek szerint mindenki itt van? Látnom kell, igen, látnom kell őket. Nem. LÁTNI AKAROM ŐKET!" - győztem. Legyőztem a sötétséget és aprókat pislogva kinyitottam a szeme, és nem engedtem el szerelmem kezét.
-Lay... - suttogtam. Torkom szinte porzott a szárasságtól.
-Mei! - szipogott az én túl érzékeny unikornisom - Kris, Mei fel ébredt! - kiabálta, mert a kezét nem engedtem el. Testvérem hatalmas karikákkal a szeme alatt, csörtetett az ágyam mellé. Majdnem átesett a küszöbön, annyira rohant.
-Fáj...- mutattam bal vállam felé. Teljesen bekötöztek, az egész bal karom és mellkasom egy fásli kupac volt.
-Ez még egy pár napig fájni is fog. - lépett be orvosom, hát majdnem eltaláltam, annyi volt a különbség, hogy nem volt se magas, se sármos. Csak egy átlag doki - Örülök, hogy vissza tért közénk! - mosolygott kedvesen - Doktor Lee vagyok, Én végeztem kis kegyeden a műtétet, amit boldogon nyugtázok, hogy sikeres volt. Illetve a rehabilitációját is én végzem.
-Rehabilitáció? - a két fiú hangja túl harsogta az enyémet.
-A lövedék szerencsére nem talált el fontos izmokat, akár az egész karját elveszthette volna. Rehabra azért lesz szükség, hogy normálisan tudja majd használni a kezét, hisz még most mozgatni sem tudja. De most uraim, kérem távozzanak, a betegnek pihenésre van szüksége. Az orvos végig se mondta, de Én már aludtam.
Tehát az ok, amiért nem mehettem a díjátadóra, egy pisztoly lövés.