"Akkoriban még csak a tizenhetedik életévemben jártam. Gimnazistaként az egyik végzős osztályban, az utolsó padok egyikében szenvedtem végig a halál unalmas óráimat, de mikor délután kiszabadultam a négy fal közül, elkezdődött az élet számomra. A nyüzsgő városban róttam az utakat egész délután. Sose figyeltem a körülöttem lévőkre, így sokszor keveredtem galibába. Mindig nekimentem valakinek vagy ráléptem a cicababák új cipőire és visítva ordítozni kezdtek velem az utcán. Nem nagyon hatottak meg. A fülembe dugtam a fülhallgatóm és egy szó nélkül hagytam ott őket, mintha mi sem történt volna. A legjobb barátnőmmel is így találkoztam. Éppen egy boltban nézelődtem mikor megtetszett valami. Már nyúltam volna érte, de valaki megelőzött és előttem vette le az utolsó darabot.
- Hé, azt én akartam. –szóltam oda neki, és a felsőért nyúltam.
- Gyorsabb voltam. - vágta rá azonnal.
- Nem érdekel. – és egy gyors mozdulattal kirántottam kezei közül.
- Tee…- húzta ki most ő az én mancsaim közül. Sokáig ment a húza-vona köztünk. Mindig az egyikünk kezében volt a ruha és érvelt, hogy neki miért lenne jobb, majd mikor meguntuk egyszerre szólaltunk meg:
- Legyen a tied. – engedtünk el mindketten és a földre esett. Belőlünk a másodperc töredéke alatt szakadt fel a nevetés, majd leguggoltunk és felvettük a puha anyagot.
- Danbi vagyok. És te?- támadta le azonnal miután elhagytunk az üzletet.
- Mei. – húzódott halvány mosoly az arcára.
- Nincs kedved valahova beülni?
- De miért is ne.
Ezzel a találkozással egy életre szóló barátság vette kezdetét."
- Kisasszony. – szólt a mellettem ülő öreg hölgy ezzel visszahozva a jelenbe. A hang irányába fordítottam fejem és folytatta:- Ön következik.
- Köszönöm.- mosolyogtam rá és a kis fülkéhez sétáltam. Utáltam a bankokat. Mindig sokat kellett várni és a bankrendszer egy borzadály…kiállhatatlan fos, mégis szükség van rá. Gyorsan, már amennyire lehet, elintéztem a feladatot amit egyik csoporttársam tukmált rám és már mentem is tovább. Ahogy kiléptem az automata ajtón megcsapott a hideg szellő. Szeptember végéhez képest elég hűvös volt, mégis a közeli parkhoz sétáltam. Leültem az egyik padra és merengtem a semmibe. Sok időt töltöttem ott, mégis csak pár percnek tűnt az egész. A kezdeti viszonylag kellemes szellő, az este eljöttével csontokig hatoló csípős széllé vált. Felálltam, táskámat magamhoz kapva összehúztam magamon vékony kabátom és elindultam haza. Lassan sétáltam annak ellenére, hogy az eső is időközben rákezdett. Először monoton mód folytattam tempómat, de a vízcseppek az ég felől egyre jobban hullottak, míg nem kisebb felsőszakadássá nem nőtték ki magukat. Egyre gyorsabban pakolásztam lábaimat egymás utána, egészen addig amíg mozgásom futásba nem váltott.
Az ajtó előtt álltam és lázasan kerestem kulcscsomóm. Táskámból egyesével kezdtem el kidobálni a cuccokat. Már minden a lábaim körül hevert, de a keresett tárgy sehol.
- Francba. – bokszoltam bele az ajtóba, majd a fel mentén lecsúsztam és leültem a hideg folyosóra. Fáztam.
- Nem tudtam eltalálni ki ez a szerencsétlen, aki kizárja saját magát a lakásából. – nagyon ismerősen csengett ez a hang. Nem szólaltam meg csak felálltam és az „idegen” felé lépkedtem. Megálltam előtte és hatalmas kapucni alól, arcomat felfedve szemeibe néztem. Pillanatok alatt rabja lettem a barnaságnak és képtelen voltam mozdulni. Lefagytam. Annyira jó volt újra látni.
- Hiányoztál. – törtem meg a közénk ékelődött csendet és karjaimat köré fontam. Készséges kulcsolta össze derekamon kezeit és húzott magához közelebb, majd fülemhez hajolt.
- Te is nekem. – hintett egy apró csókot fülem mögé. Mellkasának döntöttem fejem és beszívtam finom illatát. Percekig álltunk az üres folyosón egymást ölelve, majd rekedtes hangommal megszakítottam a meghitt pillanatot.
- Valahogy be kéne jutnunk. – húzódtam el ölelő karjai közül.
- Mire vannak a szomszédok. - mosolygott rám angyalian és ráfeküdt a csengőre.
- Ha átnyomod a csengőt a falon, akkor se jövök hamarabb, mert talán aludtam...normális ember ilyenkor azt csinálja.
- Szia Mei.- köszönt neki a mellettem álló felhőkarcoló.
- Ohh.. sziasztok.
- Segítenél?- kérdeztem.
- Persze. Miben? Bejöttök?
- Az a nagy helyzet, hogy a pótkulcsot szeretnénk elkérni.
- Az enyémet?- nézett ránk értetlenül.
- Nem. Tudod B volt olyan ügyes és már az első itthon töltött napján ügyeskedett egyet. – kezdett el nevetni a mellettem álló.
- Kizártad magad? – kérdezte a velünk szemben álló Mei. Aprót bólintottam. az előbbi nevetés csatlakozott még egy hang, majd pillanatok múlva már az én hangom és színesített a folyosón keringő jókedvet.
 |
| az egyik kedvenc közös képünk. muszáj megosztanom veletek mivel a mai esős idő emlékeztet az akkori rossz időre, mikor ez a kép készül. :D |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése