Danbi: Másnap...

Vasárnap reggel. Bár túlzás azt mondani, hogy reggel, mivel délben sikerült kikászálódnom az ágyból. Álmosan csoszogtam ki a konyhába reménykedve, hogy nem egyedül vagyok.

- Jó reggelt álomszuszék. - jött elém Channie és homlokon csókolt.

- Volt már jobb reggelem. – ültem le az egyik székre és fejemet tartva néztem, hogy párom miként pakolászik.

- Ne csodálkozz. – mondta kicsit ridegen.  Annyi erő nem volt bennem, hogy reagáljak rá. A fejem lüktetett, a gyomrom émelygett és ugyanolyan hányinger fogott el,mint tegnap, ahogy megéreztem a készülő étel illatát. Szám elé tettem a kezem és úgy futottam a wc felé. Feltépve az ajtót, térdre rogytam. A wc ülőkébe kapaszkodva próbáltam magam tartani, hogy ne csússzak szét, miközben öklendezve vártam, hogy jobban legyek végre. Éppen, hogy térdem elérte a hideg  csempét, már lépteket hallottam, melyek egyre hangosodtak, majd egy kezet éreztem vállamon es ujjakat nyakamon, ahogy hajzuhatagom próbálja kissé izzadtá vált testemről felnyalábolni. Síri csend karolta fel szenvedésem. 

- Jobban vagy? 

- Úgy nézek ki? - jött elő bunkó énem, mint mindig mikor iszom - Sajnálom. - mondtam mikor láttam távolodni alakját. Visszafordult és egy mosolyt erőltetett arcára. Fájt látni, hogy megjátssza magát. Fájt, hogy meg bántottam. A tudat, hogy megint rosszat csináltam, elkezdett felőrölni. Bűntudatom volt, hogy a mindig mosolygó fiúból egy hamis görbületet kellett kicsalnom , hogy az életvidám ember helyett egy szomorú, magányos és csalódott ember  állt előttem. - Valami baj van?- vártam, hogy kiabáljon velem,hogy kiosszon, mert nagyon rám fért volna, de nem.

- Semmi. - válaszolta halkan miközben visszament a konyhába. Utána mentem es  konyhapultnál ültem le. Csendben bámultam nekem háttal lévő alakját, amint reggelit készít. Azt akartam, hogy elmondja mi bántja holott tudtam az okot, amiért ilyen rideggé vált, mégis az ő szájából akartam hallani. 

- Nem fogod elmondani, igaz? - adtam fel rövid idő után. Nem válaszolt. Csalódottan ugrottam le a székről és bevánszorogtam a szobába. Az ajtót becsuktam magam után és párnáim közé huppantam. A plafont bámulva gondolkoztam, de agyam az ürességtől kongott.

- B. - hallottam az ajtó mögül azt a mély hangot, amibe két éve belezúgtam. – Elmegyek. Majd beszélünk. 

- Chanyeol. - téptem fel a cseresznye barnára festett falapot.

- Sajnálom B, de nem megy. Megváltoztál... Történt valami Írországban? Nem ilyen voltál előtte. Tudom, hogy akkor se voltál egy minta gyerek, de abba a bolondos, néha komolytalan énedbe szerettem bele,nem a riba…- tartott hatásszünetet, hogy a befejezetlen szó végének jelentését felfogja agyam. -  Szabad voltál, de nem ennyire. Sose csináltál volna ilyet azelőtt...- láttam szemében a csalódottság szikráját megcsillanni. - Majd szólj, ha visszatért az igaza B. - hagyott magamra.

- Ez is én vagyok. - rogytam gyengén agyamra. Üres tekintettel bámultam a plafont és próbáltam erőt gyűjteni, hogy valami könnyed kaját magamba tuszkoljak. 

- B, bent vagy? - nem szólaltam meg - Itt vagy? – jött pillanatok múlva a következő kérdés. Hallottam, ahogy a szoba ajtaja szép lassan kinyílik és valaki belép kis zugomba. Mozgása egy pillanatra abbamaradt, majd lépteinek hangja újra felcsendült. Besüppedt mellettem az ágy , miközben kezek értek  vállaimhoz. 

- Lulu egy balfasz vagyok. - néztem szemeibe. 

- Ha ezt hajtogatod akkor tényleg az vagy. Tudom hogy fáj, hogy így itt hagyott, de belegondoltál , hogy te mit csinálnál a helyében? – tartott egy kis szünetet. -  Tegnap tényleg nagyon messzire mentél. Közlöm veled, hogy csak azért jött veled haza és maradt itt reggelig, mert aggódott érted. Aggódott, hogy  valami hülyeséget csinálsz. Hogy lelépsz egy autó elé vagy leugrasz a hídról hazafele jövet. 

- Ilyet sose csinálnék. 

- Tudom, de a tegnapi alakításod után elképzelhető volt. Nem voltál önmagad. Mindig is tudtuk, milyen vagy… ne érts félre imádunk… de tudod  azt sose gondoltuk, hogy ilyet csinálsz. Chanyeol nagyon szégyellte magát a viselkedésed miatt. Mindenkitől egyesével kért bocsánatot még te aludtál.

- Azt hiszem követnem kellene a példáját.

- Nem ártana. 

- Tudom ez most hülyén fog kijönni, de ha már itt vagy… szóval… bocsánat. Nem tudom mi ütött belém. Én csak…

- B, ne magyarázkodj, inkább menj és kérj bocsánatot a többiektől. – megöleltem a mellettem ülőt és telefonom után kezdtem kutatni.  Már felforgattam az egész lakást, de nem találtam sehol. – Nem csörgetnél meg? – nem válaszolt semmit. Előhalászta telefonját és már tárcsázott is.

- Szerintem ez nem itt csörög. - mondta és újrahívott. – Semmi válasz.

- Egy csődtömeg vagyok. – túrtam bele hajamba.

- CSINÁLJ VALAMIT A KIBASZOTT TELEFONODDAL,  MERT MÁR AZ AGYAMRA MEGY!- jött át Létra üvöltve.

- Hogy került hozzád?  - néztem rá kérdőm.

- Ha nem ittál volna annyit talán emlékeznél rá. – adta kezembe a készüléket. – Könyörgöm vedd már fel.  – teljesítettem kérdését és beleszólva kislisszoltam az erkélyre, hogy csendben telefonálhassak.  Öt perce se lehettem kint, mikor Lulu mögé lopakodva halkan szabad fülembe suttogott:

- Mi elmegyünk. Megleszel?

- Várj. - mondtam hangosan. - Nem te, bocsi. Igen ott leszek… Mikorra is kell menni. Oké. Szia.- tettem le a telefont. 

- Valami történt.

- Semmi menjetek csak nyugodtan.  – engedtem útjára a két fiút.  Telefonommal a kezembe mászkáltam a lakásban és nézegettem kinek hiányoztam. Mei neve egy párszor ( ha nem tévedek vagy húszszor feltűnt) szóval a hangüzenete, amit utoljára hagyott gyors visszahallgattam. Pillanatok alatt futott át agyamon, mint mondott és, mint a szélvész rohantam be a szobába. Előkotortam a mezeimet és egy kis táskába hajítva őket, már irány is kifele. Csak a lépcsőházban jutott eszembe, hogy még a pizsamámba vagyok, ami áll egy sporttopból és egy testre simuló rövidnadrágból.  Visszarohantam a lakáshoz, szinte feltéptem saját bejárati ajtóm és két perc alatt átvedlettem valami elfogadható göncbe és irány a Vogue…

szemem fénye. :3

Táskámmal az oldalamon rohantam a kisebb ismerős falkához, persze miután az én drága  szépségem biztonságosan le nem parkoltam.  Közelebb sétáltam, de nem láttam semmit.  Álltam még ott egy darabig és ismerős arcokat kerestem. Létrát egyből kiszúrtam így csendben odalépkedtem mellé és úgy, hogy a többiek ne vegyék észre pár centivel arrébb húztam és nála kezdtem őszinte bocsánatkérésem.

- Máskor gondolkodj. - ölelt meg, mire mindenki hátrafordult.

- Sajnálom. És köszönöm.  – legyintett egyet miután elengedett.  Bocsánatot kértem még a Byeoltól is. Majd Kaitól…és jött a legnehezebb falat, Chanyeol.  Arcát meglátva kezdeti bátorságom hangyányira csökkent és nem mertem megszólalni.

- Ti nem jöttök?

- De megyünk. - vágtam rá egyből és követtem a kis csapatot a nap sztárjához.   Odamentem Meihez és megöleltem.  – Tudod, hogy most nagyon féltékeny vagyok rád?- suttogtam fölébe és nevetve húzódtam hátrébb és hagytam teret másnak is.  Beszélgetni kezdtünk, mikor kicsit távolabbról halk sírásra lettünk figyelmesek.  Mindenki elhallgatott és a hang felé nézett. Én elindultam barátnőm felé, de valaki félúton vállamhoz ért.

- Majd én. - mosolygott rám Minho és elindult feléjük.   Előkotorásztam telefonom még visszaértem a többiekhez.

- Sziasztok.- mondtam csak ennyit és már el is tűntem. Motorom felé vezető út alatt gyorsan felhívtam Min-t, hogy két óra múlva legyen ott a meccsemen és már úton is voltam a csarnokig. Mikor pirosat kaptam újra kezembe vettem a készüléket. Kikerestem Mei számát és bukósisakom alá téve elindult a zöld lámpa láttán.

- Mondjad. - szólt bele Mei.

 - Ugye jössz? Vagyis jöttök? – próbáltam minél hangosabban beszélni, hogy a levegő suhanása ne nyomja el hangom.

- Mondd, hogy nem éppen motorozol.

- Nem.

- Chh.-

- Te mondtad, hogy mondjam.

- Egyébként megyek, szóval ne aggódj.

- Valami baj van?

- Nem telefon téma, és főleg nem most. –tette le a telefont.

- B, nem is te lennél, ha nem éppen kocra érsz ide.- fogadott kedvenc csapattagom.

- Neked is szia Sunhee.  – intett egyet és tovább készülődött. – Egyébként mikor jön be?

- Úgy két perc múlva. – mondták a  többiek egy emberként.  A mondat hallatán rekordsebességgel kezdtem el öltözni és már csak a cipőm hiányzott, mikor Shou, az edzőnk belépett. Tartott egy lelkesítő beszédet, majd kiküldött minket a pályára melegíteni. A szokásos futás előtti nyújtással kezdtünk. Én vígan beszélgettem Sunheeval mikor húga Seo young feltűnt. Mosolyogva rohantunk oda hozzá és megöleltük, majd visszatérve a kötelességhez beálltunk a  többiekhez a futóiskolára.  Már a gimnasztikánál tartottunk mikor szállingózni kezdett az ismerős arcokkal teli tömeg. Legelőször Mint szúrtam ki oldalán Sehunnal, majd két perc múlva megérkezett Mei is Kris-el. Boldogan ragadtam labdát és kezdtem el a labdaiskolát, de mikor megláttam Chanyeol is felbukkanni a többiekkel jókedvem lelohadt és a labda kiesett a kezemből.

- B, ugye nem ott folytatod, ahol idén elkezdted?

- Nem. - válaszoltam határozottan és próbáltam minden figyelmem annak szentelni, hogy megvédjem a kialakuló hírnevem.  A labdaiskola végeztével folytattuk bemelegítésünk egészen a kezdést jelző sípszóig. A padnál összeállva meghallgattuk a kezdő sort és egy emberként kiáltottunk, megadva a meccsnek a kezdő löketet.

Meccs után kedvenc kocsmám felé vettük imádnivaló csordámmal az irányt. Chanyeol vezette a társaságot, míg én hátul kullogtam Mei-el, de azon kívül, hogy tetszett neki a meccs semmi mást nem tudtam kihúzni belőle, pedig láttam rajta, hogy bántja valami.

- Chan, itt balra.- üvöltöttem előre, hogy ne tévedjünk el.  Végignéztem a kibővült társaságon. Byeol Kris mellett sétált, míg Sunhee egyedül kullogott a csordavezető Chanyeol mögött. Húga , Seo Young félénken sétált legjobb  barátom mellett és hallgatta  a hülyeségeit, míg Min és Sehun nevetve sétáltak egymás mellett.

- B.-  néztem előre.  – Ez az?

- Igen. – sétáltam el a többiek mellett és mentem le a lépcsőn. 

- Most komolyan a tegnap este után ide hozott? – hallottam D.O. hangját hátam mögül. Nem foglalkozva vele mentem beljebb és a bárpult előtt megálltam.

- HyunAe- szólítottam meg rég nem látott barátnőm.