Ha azt kérdezték volna tőlem abban a pillanatban mikor
meghallottam a fékek fülsüketítő hangját és a csattanást pár milliméterre tőlem,
hogy meghaltam, azt felelném, hogy igen. Találkoztam az angyalokkal,de az a pár
pillanat, amit a fehérségben töltöttem csak az elmém játszadozása volt. Lassan tisztulni kezdett minden és a helyszín
vérben úszó üvegdarabokkal díszített tere tárult elém. Levegőt is elfelejtettem, hogyan kell venni,
mikor megpillantottam az idős hölgyet mozdulatlanul a kocsi egyik kereke előtt
feküdni.
- Jól vagy? – ért hozzám egy nedves kéz.
- Nem…- válaszoltam elhaló hangon, majd az idegenre
néztem.
- Fáj valahol?
- Nem..
- Akkor mi a baj?
- nem válaszoltam neki csak lassan a nénikéhez kúsztam és szólongatni
kezdtem.
- Ahjumma, ahjumma…
- Gyere, rajta már nem tudsz segíteni. – húzott félre, ölelő karjaiba zárt és próbált megnyugtatni.
Chanyeol~
Lábaim felmondták a szolgálatot mikor a tömeg elejére
érte. Térdre rogyva kerestem azt a személyt, akit abban a pillanatban a
legjobban szerettem volna látni, biztonságban...és életben.
- B!- kiabáltam nevét, mikor megláttam az ismerős alakot,
egy fiú vérző karjai között. A
megkönnyebbülés hullámai pillanatok alatt futottak át testemen, és életet leheltek erőtlen lábaimba. Araszolgattam célom
felé, de a rendőrök pillanatok alatt előttem termettek. Próbálkozásom, hogy közelebb jussak a másik
felemhez, annyit ért, mint megannyi hangya élete. Az élet, melyet az óriások
akikkel együtt élnek, pillanatok alatt képesek a földbe döngölve, taposva semmissé
tenni. Mintha nem is léteznének…
- Engedjenek már oda. – kezdtem el torkom szakadtából
üvöltözni.
- Nem tehetjük. - hangzott el sokadjára ez a válasz a rendőrtiszt
szájából.
- Miért?!
- Chanyeol, nyugi. – jött oda Suho és a helyembe lépve nyugodtságot
színlelve kezdett a rendőrökkel beszélgetést.
Luhan próbált nyugtatgatni míg csapatunk vezére , a mi eommánk vissza
nem jött. A tömeg addigra már kezdett megfogyatkozni és csak pár döbbent ,
talán sokkos állapotban lévő ember vett minket körül.
- Beülhetek mellé? – téptem ki magam a fiúk karjai közül
és ordibálva rohantam a mentőhöz, de az ajtó az orrom előtt csapódott be és a
villogó autó pillanatok alatt tűnt el látókörömből. Tekintetemmel körbekémleltem
a tragédia helyszínét és olyan embert kerestem , aki a segítségemre tud lenni. –
Melyik kórházba vitték? – rohantam végül oda az előbbi rendőrökhöz, akik nem
szívleltek túlságosan, de végül válaszoltak. Amint beugrott hol van az említett kórház
teljes erőmből futni kezdtem és csak a fehér épület kapui előtt lassítottam. A
mozgóajtó lassú mozgását megvárva száguldottam a recepcióra és támadtam be a
fiatal hölgyet, aki éppen munkaidejét töltötte ott. Föl-alá járkáltam a szoba előtt,amit a
recepciós mondott és vártam, hogy az orvos , aki bent van szerelmemnél azonnal
tolja ki a seggét…
- Chanyeol, attól nem lesz jobb, hogy föl-alá járkálsz és
magadban…
- Luhan te ezt nem érted.
- ohh, de nagyon is értem és átérzem a helyzeted. B a legjobb
barátom és bármilyen fura én is éppúgy, aggódom érte, ahogy te. – ezután nem
szóltam semmit, csak barátom mellé telepedve vártam a percet, mikor újra
foghatom B kezét. Az orvos nem sokkal ezután kijött, és bár először nem akart beengedni, mondván
hajnalban nincs látogatási idő, de végül beadta a derekát és egy embert beengedett
az ágyon nyugodtan pihenő lányhoz. Mielőtt bementem Luhan elköszönt és
visszament a dormba…Félve ültem le a sötét szobámban. Remegő kezekkel nyúltam a
horzsolásokkal borított kéz után és lágyan megsimítottam az érdes bőrt, majd ujjaimat
összefontam övével. Percekig bámultam fehér, imitt-amott sebbel és foltokkal
díszített gyönyörű arcát. Beszélni kezdtem hozzá. Ajkaimon semmi értelmes nem
jött ki, de azért én nem hagytam abba.
- Elmegyek inni. – mondtam neki, mintha jelen pillanatban
ez számítana. Félve hagytam ott a
szobáját. Bizonytalan kezekkel húztam el a tolóajtót és léptem át a küszöböt. A
folyosón halkan lépkedve mentem el az automatáig és elidőzve előtte döntöttem
egy szóda mellett. Bedobtam az érmét és
vártam, hogy a dobozos üdítő hangos koppanással csapódjon az üvegnek és essen
le a fémdoboz aljára, hogy a kis felnyitható ablaknál kivehessen és kezembe
szoríthassam. A hidegnek mondható vízzel foglaltam helyet az egyik üres széken
és ujjaimmal melengettem a folyadékot. – Mi lett volna, ha az a fiú nincs?...
Nem Chanyeol, ebbe bele se merünk gondolni.- kezdtem el magammal vitázni…
A mosdóból lépdeltem a kórterem felé. Lassan tettem fáradt
lábaim egymás után a kihalt, csendbe burkolózott kórházi folyosón. Csak a gépek monoton
csipogása járta át az egész épületet, hátborzongató hangulatot festve ezzel. Egész közel voltam már, mikor B hangos
sikítása és rémülettel teli ordibálása csapta meg fülem. Egyből futni kezdtem…
- Menjen haza és
pihenjen. - jött ki a doki pár perccel később.
- De.
- Rémálma volt. Kapott egy erősebb nyugtatót és sikerült
visszaaludnia. – nyugtatott meg az orvos.
Már világosodott
mire a kis tömbházhoz értem. Lassan tettem egyik lépcsőfokról a másikra lábam és
szambáztam el a szomszéd ajtóhoz. Nem, most
nem B ajtaja előtt szobroztam, mivel 1.oda van kulcsom, 2. minek mennék oda
mikor ő nincs ott? Mei lakása előtt
ácsingóztam már egy ideje és nem tudom hanyadjára feküdtem rá a csengőre mire
valaki volt olyan kedves és kitolta a seggét, hogy ajtót nyisson nekem. ( Igen, ilyenkor kijön rajtam a tipik B
szokás, tőle tanultam ezek a gyönyörű szavakat.)
- Szia Yeolly. Mi a helyzet?- jött ki életvidáman Mei.
- Beengednél kérlek?
- Hol van B? – képtelen voltam neki válaszolni.
- Mei..Mei…- nem érdekelt, hogy ebben a pillanatban
gyengének tűntem, de muszáj volt kiadnom magamból az este felgyülemlett érzelmet.
- Hol van Danbi? –tette fel újra a kérdést.
- Baleset…
- Istenem Chanyeol beszélj már érthetően. – HOL VAN
DANBI? – lökött el magától. Szemeimben összegyűlt könnyeimet letöröltem és elindultam
a konyha felé. Habár nem voltam még Mei lakásában tudtam a járást, hiszen a
fél, na jó a negyed életemet Danbinál töltöm mióta belépett az életben. Leültem a pultnál lévő székre és erőt
gyűjtöttem. Nehezen, de mesélni kezdtem. Elmondtam mindent amit tudtam.
- Félek itt hagyni. Vigyázol rá igaz? – kértem meg. Ő bólintott egyet, de engem nem győzött meg
ennyivel.- Ugye vigyázni fogsz rá?
- Igen. B olyan fontos nekem , mint neked. – ejtett meg egy halvány, biztató mosolyt a
végére. – Mikor lehet hazahozni ?
- A doki azt mondta 10 óra fele.
- Elviszlek…jó? – bólintottam egyet és szemeimet lehunytam.
Eddig képtelen voltam akár egy másodpercre is lecsukni őket, de most valahogy
biztonságban éreztem magam és tudtam, hogy B-ért nem kell aggódnom. Mei
vigyázni fog rá…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése