Seo Young - Hamupipőke és a "bál"

Sunhee-nak edzésre kellett mennie,úgyhogy megint egyedül voltam a lakásban. Elhatároztam,hogy nem ülök itthon ölbe tett kézzel, és várom,hogy Kai vagy valaki más oldja meg az állás problémámat. Ez az én életem és nekem kell arról tennem,hogy jól alakuljanak a dolgok. Gyorsan magamra kaptam valami kinti ruhát (ami nem egy melegítő és egy kicsit bő,festékes póló volt) majd hónom alatt a táskámmal „ a nyakamba vettem” a várost. Illetve csak azt a részét,amit ismertem. Megfogadtam Sunhee tanácsát és bementem pár közeli kávézóba, megkérdezni,hogy esetleg keresnek-e új munkaerőt. Kezdeti önbizalmam úgy tűnt el,mintha soha nem is lett volna. Nagyjából mindenhonnan elküldtek azzal az indokkal, hogy „ nincs elég tapasztalatom”. Na most kérdem én, hogy lenne tapasztalatom,ha esélyt sem adnak arra,hogy megpróbáljam. Az egész délelőttöm elment erre és semmi eredménnyel nem járt. Csalódottan sétáltam el a közeli parkba és leültem egy padra. Mikor kicsit voltam ,sokat jártunk ide Kai-al és Sunhee-val. Azóta elég sokat változott. Több volt a kikövezett út és kevesebb a fa. Lábammal egy követ rugdostam ide-oda ,míg végül olyan messzire rúgtam el,hogy már nem volt kedvem utána menni. Fogalmam sem volt,hogy mihez kezdjek. Tisztában voltam vele,hogy ez csak a város egyik része volt és lehet,hogy máshol fel vennének pincérnek. De nem mertem egyedül neki indulni,mert féltem,hogy eltévedek. Igen…ez voltam én. Egy gyáva nyuszinak éreztem magam. Végig gondoltam a lehetőségeimet. Az esélye annak,hogy Kkamjong talál nekem állást az SM-nél egy volt a millióhoz,úgyhogy nem agyaltam rajta. A pincérnői állás még talán összejöhet ,ha tovább keresgélek…..talán. És igazából más egyáltalán nem jutott eszembe. Egy érettségivel nem megyek semmire. Lehet be kéne iratkoznom az egyetemre.  A gondolatmenetemet a telefonom hangos csörgése szakította meg. Nem ismertem a számot,ami a kijelzőn volt.
- Halló! – szóltam bele.
- Seongy? Kai vagyok,csak lemerült a telefonom,ezért Suho-éról hívlak. Szóval rákérdeztem az állásra és…. – itt tartott egy hosszabb szünetet.
- Nincs szabad hely igaz? – szóltam közbe.
- egen. – felelte.
- Miért nem lepődök meg ezen? De mindegy,amúgy sem gondoltam,hogy lesz.
- De lehet,hogy később még lesz üresedés és akkor….
- Kkamjong! állj! Később se leszek alkalmasabb arra,hogy ott dolgozzak, mint most. Szóval ezt ne erőltessük. Valami mást kell kitalálnom.
- Sajnálom Seo. De keresgélj a neten,vagy az újságban,biztos fogsz találni valamit. Majd még én is körbe nézek. – mondta lelkesítő hangon.
- Ezt csinálom már 3 napja. –sóhajtottam.
- Tudom,hogy nehéz de … hoppá most mennem kell fotózásra. Majd még beszélünk. És fel a fejjel kislány.
- Próbálkozom. Ügyes legyél. – erőltettem magamra egy vidámabb hangnemet.
- Mindig az vagyok. puszi. – nevetett és letette a telefont. Ahogy gondoltam. Az SM amúgy is túl nagy falat lett volna. Kezdésnek teljesen megfelelne egy egyszerű kávézó. De sajnos nagyon úgy tűnik,hogy ezt csak én gondolom így.
Ránéztem az órámra. 1 óra múlt 20 perccel. Majdnem 4 órán keresztül rohangáltam a városban teljesen eredménytelenül. Lehet, hogy Tokyo-ban kellett volna maradnom és a szüleim élelmiszer boltjában segíteni. Az is több lenne,mint a semmi. De persze ismertem magam annyira,hogy tudjam, nekem az soha sem lenne elég jó. Hiába….én és a nagy elvárásaim. Fel álltam a padról és tovább sétáltam a parkban. Az ősz kezdte birtokba venni a fák leveleit és színeket festett a zöld fűre. Nagyon szép látvány volt. Magamba szívtam a friss és aránylag tiszta  levegőt,majd elindultam hazafelé.

Sunhee este 8-kor telefonált,hogy ma valószínűleg nem jön haza,mert egy barátjánál alszik. Azt nem árulta el,hogy ez a barát fiú-e vagy lány,de gyanítottam,hogy az előbbi. Legalább neki összejött ma valami. Én bánatomat egy nagy üveg nutella majszolásába temettem. Fél 9 lehetett mikor csörgött a telefonom. Annyira megijedtem, hogy majdnem eldobtam az üveget. A kijelzőm Luhan nevét írta ki. Arcomon hatalmas mosoly jelent meg. Próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra és felvettem a mobilt.

Egy kicsit próbáltam elegánsabb lenni,a jobb benyomás érdekében...

- Szia Seo! – szólt bele Luhan,mielőtt megszólalhattam volna.
- Szia! Vége a táncpróbának?
- Igen. Most végeztünk. Az a helyzet,hogy nagyon fáradt vagyok,úgyhogy most hazamegyünk a dormba kicsit pihenni. Arra gondoltam,hogy ha szeretnél ott is találkozhatnánk.
- Hogy a dormban? De…nem zavarnék én ott?
- Dehogy zavarnál. Mindenki nagyon megkedvelt a csapatból. És van internet,úgyhogy munkát is kereshetünk. - nevetett.
- Tényleg? Ennek örülök. Haha ez jól hangzik. Csak fogalmam sincs,hogy hová kéne mennem.
- Óóó erre nem is gondoltam. – itt egy kis szünetet tartott,majd valaki elvette a telefont.
- Mondd a címet és elhozlak. Luhant este nem engedjük vezetni,véletlen még elalszik. – hallottam meg Suho hangját a telefonban. Luhan valószínűleg oldalba vághatta, mert kicsit felmordult.
Én csak nevettem. Meg adtam Suho-nak a címet,majd elköszöntem Luhantól. Suho azt mondta,hogy negyed óra és itt van,úgyhogy nagyon kellett sietnem a készüléssel. Annyira izgultam,hogy véletlen Sunhee szobájába mentem be az enyém helyett ruhát keresni. Fogalmam sem volt,hogy ez most randinak minősül-e vagy sem. Végül is nem csak ketten leszünk,úgyhogy talán nem.
- Hwang Seo Young! Viselkedj már felnőttként! – mondtam ki hangosan az asztalra csapva. Tisztára,mint egy idióta. Végül nagy nehezen kiválasztottam a megfelelő ruhát. Gyorsan feltettem egy kis sminket és megfésültem a hajam. Ahogy kész lettem csörgött a telefonom. Suho volt az.
- Szia! Itt állok a ház előtt. Remélem jó helyre jöttem.- mondta.
- Szia! Igen,látom a kocsit. 2 perc és lent vagyok.- néztem ki az ablakon. 

Végül emellett az összeállítás mellett döntöttem.

A Dorm nem is volt olyan messze,mint gondoltam viszont nagyon bonyolult volt az odajutás. Egyedül tuti eltévedtem volna. Suho nagyon aranyos volt. Az egész utat végig beszéltük. Mikor a dorm elé értünk kezdtem egyre idegesebb lenni.
- Háát ez lenne a mi kis lakóhelyünk. Érezd otthon magad… ja és ne foglalkozz a kupival. – nevetett  és benyitott. A konyhában Luhan,Chen és Tao ült. Mikor megláttak az arcukon hatalmas mosoly jelent meg.
- Szóval épségben elhoztad hamupipőkét a bálba! – nevetett Chen. Luhan leugrott a pultról és mosolyogva átölelt. A többiek tapsolni kezdtek. Eléggé zavarba ejtő volt.
- Hééé srácok. Több komolyságot. - hallottam meg Kai hangját.
- Teljesen komolyan tapsoltunk. – vigyorgott Chen.
- Suho hozott el? Milyen lovagias. – karolta át Kkamjong az említett személyt.
- Lassan lovaggá is üthettek. – kacsintott Suho.
- Háát akkor gyere. – indult el Luhan maga után húzva.
- Máris szobára mentek? Azért Sehunt küldd ki! – kiabált utánunk Kai.
- Több komolyságot,mi? – fordultam hátra. Gyerekkori barátom csak mosolygott. Mikor beértünk a szobába,Luhan rögtön pakolni kezdett. Sehun nem volt bent. Gondolom vette a lapot.
- Nyugodtan ülj le az ágyra. Elnézést a kupi miatt. – vakarta meg a halántékát.
- Ugyan,semmi baj. Az én szobám is valahogy így néz ki.- nevettem. Luhan is elmosolyodott és mellém ült.
- Sikerült valamit találnod? – kérdezte,miközben az ölébe vette a laptopot.
- Nem igazán. Egész délelőtt állást kerestem,de jóformán mindenhonnan elküldtek. - dőltem hátra.
- Tényleg? Háát ez nem hangzik valami jól. De milyen fajta munkára gondoltál? – fordult felém.
- Konkrétan? Nekem a mostani állás szerint bármi megfelelne. – gyűrögettem a takarót.
-Bármi? Azért ne vállalj el semmi veszélyes állást. – mondta komoly hangsúllyal.
- Nyugi, nem terveztem drogdílernek állni.- nevettem.
- Nem hiszem, hogy alkalmas lennél. Eléggé komoly elvárások vannak azon a téren. – kacsintott.
- Szóval még arra sem lennék alkalmas? Hát ez nagyon bíztató. – löktem meg. Ő csak nevetve tette le a laptopot az asztalra.
- Biztosan találunk valamit. Nem szabad már az elején feladni. Ne vágj már ilyen szomorú arcot! Van fagylalt a hűtőben! – pattant fel az ágyról.
- Fagylalttal akarsz felvidítani? – nevettem.
- Főzhetek is valamit,de akkor inkább sírni fogsz. – kacsintott.
- Haha, akkor maradjunk a fagylaltnál. – álltam fel az ágyról. Mikor Luhan kinyitotta az ajtót Sehunba ütköztünk.
- Nem zavarok,nyugi csak a telefon töltőmért jöttem. – mondta.
- Nyugodtan bemehetsz. Megyünk fagyit enni. – karolta át Luhan.
- Úgy érted a hűtőhöz? Abból még én is kérek! – tette karba a kezét.
- Majd hagyok neked az alján. – veregette vállon a mellettem álló. Sehun bólintott,majd bement a szóbába.
- Vaníliás vagy csokis? – nyitotta ki a hűtőt Luhan.
- Csokis! – ugrott a hátamra Kai.
- Ugye nem gondoltátok,hogy ketten fogjátok megenni? – szólalt meg az ajtónak támaszkodó Tao .
- Annyira imádlak titeket srácok. – sóhajtott Luhan.
- Tudjuk Lulu! Na adj,egy kanalat! – nevetett Chen.
Közben az összes srác oda tömörült a hűtőhöz. Olyanok voltak ,mint az kisgyerekek.
- Tudjátok, én megállapítottam egy nagyon fontos dolgot! - szólalt meg Xiumin. Mindenki kérdően felé fordult.
- Holnap valakinek el kell menni,hogy vegyen még ebből. - mutatott a kezében lévő fagyis tálra. Mi csak nevettünk.