Min- "Ne rabold az időmet"

A szívem hevesen vert a mellkasomban az idegességtől. Legszívesebben hangosan dühöngtem és szitkozódtam  volna. „Ne rabold az időmet” visszhangzott a fejemben. Nevetséges. Hogy volt képes ilyet mondani a saját lányának ? A francba ezzel az egésszel .Végeztem vele.
A fenébe is,hogy nem tudtam vastagabb kabátot felvenni. Nem volt éppen kellemes idő. Még az egyetemre is be kell mennem. Nem akarok mindent holnapra halasztani. Ránéztem az órámra. Pontosan 30 percem volt a Sehunnal való találkozómig. Addig gyorsan hazaugrom és felveszek egy vastagabb kabátot. Illetve nem,először letusolok és megpróbálom elviselhetőbbé varázsolni a fejemet. Csak 5 percre lakunk egymástól,simán visszaérek.  Bár lehet,hogy lemondom. Nem hiszem,hogy most olyan jó társaság lennék bárkinek is. Megállapítottam,hogy magamhoz beszélek,méghozzá totálisan értelmetlen dolgokat.
A tervem meghiúsulni látszott,mert amint befordultam a sarkon, Sehunba ütköztem.
-Hé, mi ez a nagy sietség? Nem úgy volt,hogy csak fél  óra múlva találkozunk? Vagy ennyire hiányzom?- kérdezte,azzal az édes vigyorral a szája szélén,amivel képes volt minden problémámat elfeledtetni. Kivéve most. Egyik kezével megfogta az enyémet,majd a lakása felé indult.
- Sehun, én most . . .
- Igen,tudom,biztos éhes vagy. El akartam még menni boltba,de beléd ütköztem,szóval majd . . .
- Figyelnél rám egy kicsit?- húztam ki a kezem a szorításából.
Ő értetlenül nézett rám.
- Baj van? – láttam rajta,hogy az iménti kérdését megbánta, ahogy kimondta. Egyik kezével a sapkájához nyúlt,majd jobban a fejére húzta. Felém lépett, kissé lehajolt,hogy elkapja a tekintetemet,amit igyekeztem a járdának szentelni.
- Anyukád ?- kérdezte óvatosan.
- Inkább hagyjuk.- ráztam meg a fejem. Ő ismét megragadta a kezem,majd maga után húzott. Nem nagyon érdekelte az ellenkezésem.
-Sehun,most nem igazán vagyok jó társaság,engedj el. Majd bepótoljuk. Hallod ?!-nem sokat ért a kapálózásom,mert a következő pillanatban már a lépcsőházban voltunk. Elengedte a csuklóm,majd elindult a felfelé lépcsőn anélkül,hogy hátranézett volna.
- Jössz vagy nem?- kiabált vissza,még mindig előre nézve.
Nagyot sóhajtottam,majd utána indultam. Rettenetesen makacs volt. Pont mint én.
- Várj már meg!- szaladtam utána,de mintha a falnak beszéltem volna.- Hé,feltalálták a liftet is.- Semmi válasz.

Nem kifejezetten kellemes fellépcsőzni a 22-ig,ráadásul félig-meddig futva,egy két kilós táskával a válladon. Szívem csücske az ajtónak támaszkodva állt és vigyorogva bámult rám.
- Ezt most miért kellett? Így is eléggé kivagyok,gondolom észrevetted,semmi szükségem nem volt arra,hogy lefussak egy félmaratont .- mormogtam,majd arrébb toltam az útból,hogy bejussak a lakásba.
- Jöhettél volna lifttel is. Amúgy meg, nehezen fogsz bemenni kulcs nélkül.- súgta a fülembe,meglengetve előttem az imént említett tárgyat. Lassan felemeltem a kezem,majd elvettem a kulcscsomót. Az előbbi mozdulatomnál is lassabban belecsúsztattam a zárba.
- Ideges vagy?- suttogta ismét a fülembe.
Nem válaszoltam,csak egy határozott mozdulattal benyitottam a lakásba,majd a nappali felé vettem az irányt. Egyáltalán nem találtam viccesnek Sehunt. Ha fel akart vidítani,akkor nagyon rosszul csinálta.
Cipőstől,kabátostól és táskástól lerogytam a bőrkanapéra. A szívem még mindig kalapált az előbbi futástól.
Senshine csigatempóban levette a cipőjét és a kabátját,majd mosolyogva leült mellém és magához húzott.
- Mesélsz,vagy  találgassak?- mormolta a hajamba .- Ó,és nem akarod levenni legalább a cipődet?- bökte meg a lábamat.
Nem szóltam semmit,csak néztem magam elé. Nem volt kedvem megszólalni. Megmozdulni meg végképp nem.
- Szóval a második. Akkor kezdem. Két szó?- látva,hogy nem nagyon vált ki belőlem semmilyen érzelmet az imént elsütött vicce,megköszörülte a torkát,majd maga felé fordított.
- Oké,abbahagytam a komolytalanságot. Min, mi a baj? Légy szíves mondd el,hogy mi történt. Összevesztetek?
Lassan szóra nyitottam a számat.
- Mondhatjuk így is. – Sehun félrebillentette a fejét. Szőke haja kissé a szemébe hullott. Kifejezetten aranyossá vált tőle,de tudtam,hogy megsértődne,ha ezt vele is közölném. Gyűlölte,ha a „cuki” bármilyen szinonimáját is használtam a kinézetére.
Barna szeme aggodalommal volt teli.
- Mit mondott ? Megbántott?- húzta az ölébe a kezeim.
Szórakozottan felnevettem.
- Engem az a nő már nem tud megbántani. Most csupán közölte velem,hogy ne raboljam az idejét,mert most kisebb gondja is nagyobb,mint hogy velem foglalkozzon. Végül is ez teljesen logikus,nem? Normális,hogy az ember anyjának öt perc ideje sincs a saját lányára,akivel hetek óta nem váltott két normális mondatot sem…-itt elcsuklott a hangom. Sehun csak ennyit mondott:
-Értem.- hálás voltam,hogy nem akarta erőltetni ezt a témát.- Gyere ide.- tárta ki a karjait,várva,hogy hozzábújjak. Levettem a cipőim,majd felhúzott lábakkal az ölébe fészkeltem magam. Beszívtam az illatát. Egyik kezemmel a pólóját csavargattam .
- Beszéljünk másról. Mi a helyzet az egyetemmel?
- Jaj. azt inkább hagyjuk. Ma estére be kéne adnom egy esszét,de még hiányzik több mint a fele ahhoz,hogy elfogadható legyen.- sóhajtottam.
- Miért nem hívod fel Danbit,hogy segítsen?- kérdezte,miközben a hajamat cirógatta.
- Azért,mert Danbi ma jött . . .jézusom!- ugrottam fel hirtelen. Teljesen megfeledkeztem róla.
- Most meg mi történt?- kérdezte kíváncsian,miközben a telefonom után kutattam a táskámban.
- Semmi,csak teljesen kiment a fejemből,hogy Danbi már itthon van.
Tárcsáztam. A hangposta vette fel.
- Szia,ne haragudj,hogy csak most hívlak,csak teljesen kiment a fejemből,hogy már itthon vagy. Mentségemre szóljon,hogy nem alakulnak valami szerencsésen a dolgaim és teljesen el vagyok havazva,de nagyon szeretnék találkozni! Szólj,hogy mikor érsz rá,és összehozunk egy találkozót. Tudom,hogy hadarok,de remélem azért sikerült kivenned a lényeget.
Bedobtam a mobilom a táskámba.
- Ne haragudj Senshine,de most mennem kell. Köszönöm,hogy mindig számíthatok rád.- nyomtam egy puszit a szájára,majd gyorsan felvettem a cipőmet,összeszedtem a cuccomat,és az ajtó felé indultam,magam mögött hagyva a döbbent tekintettel utánam bámuló Sehunt.